Örömök okozója

Gazdálkodnak a vállalatok, a birtokosok, a bankok, a befektetési alapok, a családok, végső soron az emberek. Gazdálkodnak a kormányok, önkormányzatok, a nemzeti és nemzetközi sportszövetségek, a civil szervezetek, az egyetemek. Még a gyerekek is: itt rakosgatják önfeledten a Gazdálkodj okosan játék bankóit.

Mintha egy mókuskerékben rohannánk, s már régóta úgy tűnik, az eredményeinket vagy eredménytelenségünket lemérni csak a szaldón lehet – pozitív vagy negatív. A bevétel nagyobb-e, vagy a kiadás? Ezt hajlamosak vagyunk kizárólag pénzben mérni. Esetleg nullszaldósak vagyunk, s ha nem sikerül – jön a menekülés: adósság, önkínzás, a szégyenpad, neurózis, deviancia. És sokszor nincs idő menekülni. „Modern idők” – grimaszol tehetetlenül Chaplin. Korántsem csak a profit hajszolásáról beszélek. Inkább arról a szemléletről, amely társadalmi ítéletet hordoz: értékrendről, sikerről, hasznosságról, uram bocsá, még olyasmiről is, mint a szépség, okosság, ügyesség.

Viszont az élet más értékmérőiről mintha egyre kevesebb szó esne. Mintha a gazdálkodás már önmagáért létezne. Ezt aztán az egyszerű halandó számára érthetetlen szervezetek tartják ellenőrzésük alatt, mint például a tőzsdék. Talán erről szól a „fenntartható fejlődés”, de valójában ebben sem vagyok biztos, pedig hiszek benne, hogy az emberiség végül képes lesz megoldani a Föld – nem kis részben maga okozta – problémáit. Csakhogy azt is érzem, hogy akkor meg kell haladnunk a mai – a gazdálkodás misztikuma köré felépített – társadalmainkat. Benne a demokrácia jelenlegi, egyre inkább aláásott politikai rendszerét is. Irtózom a sorstól, amely jelenlegi vergődésünket egy mókuskerékben rohanó kis állat képében tárja elénk. Nem hiszek ebben az „örökmozgó” tákolmányban, még kevésbé a mókus jogait védők öncélúságában. Mert hiszen a mókus egy szimbólum. Ha megáll, elpusztul. Már csak abban hiszek, hogy a Teremtő tenyerére vesz minket – ezt csak Ő teheti meg – és elindít egy másik úton, a pörgő ketrecet végre elfelejthetjük, s velük a világmegváltó ember típusát is. Talán a nemes alázat is visszatér egyszer, s nem kell már senkinek üvölteni a szélben.

Nagy lépést tehetnénk előre, ha a létünk értékmérői között a pénznél értékesebb helyre tudnánk tenni az időt. Paradox, de az idővel is gazdálkodnunk kell. Persze tudom, több elmélet is tartalmazza, hogy a gazdálkodás (termelés, társadalmi szervezés stb.) egyik legfontosabb célja a minél több szabadidő biztosítása. Trockij 1936-ban például így vélekedett: „A történelem a maga alapjaira visszavezetve nem egyéb, mint hajsza a munkaidő megtakarításáért. A szocializmus nem igazolható a kizsákmányolás egyedüli megszűnésével; a kapitalizmussal összehasonlítva magasabb időmegtakarítással kell biztosítania a társadalmat. E feltétel nélkül a kizsákmányolás megszüntetése csupán a jövő nélküli drámai epizód lenne.” Talán érthető, hogy miért volt a „trockizmus” sokáig a legelvetemültebb bűncselekmény Sztálinék szemében. De én nem az osztályharc vagy a profitszerzés igazolásába belegyepesedett ideológusok elméleteiről szeretnék szólni. Inkább valahogy meg szeretném érteni, hogy ezer óra hogyan válik elpazarolttá, vagy ellenkezőleg: hogyan sűrűsödik egyetlen másodpercbe, amely által megérezzük a mindenség örömét s benne saját szívverésünket is.

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás – bömböl a zenegépből a Beatrice nótája. Én erre másként emlékszem: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás. Mondhatnák, hogy nem egy művelődési házba jártunk, pedig dehogynem – a csepeli munkásotthonba –, csak akkor még más dalok járták. Csak térden állva… Szóval az idő! Most nagyon úgy érzem, hogy szerte szétszóródik a szívemből, lelkemből, szellememből. És egyáltalán nem azért, mintha kevés lenne, vagy attól félnék, hogy már kevés van hátra. Még csak vénnek sem érzem magam. Szerencsére tudom, hogy éppen annyi áll rendelkezésre, amennyi rendeltetett. A pillanat és a végtelen egyetlen érzésben is összetalálkozhat, a kérdés csak az, képesek vagyunk-e ezt az érzést újra meg újra átérezni, egyáltalán felismerni? Hiába van valakinek sok szabadideje, ha kong az ürességtől, ha csak elfolyik. Szórakozni talán könnyebb, bár nekem már az se nagyon sikerül. Egyre jobban fáraszt. Túl sok a megzenésített közhely. És arra már felesleges időt pazarolni. Miért nehezebb a jót átélni, mint a silányt leleplezni?

Nagyon régen nekem valaki megtanította, hogy éljem át a pillanat örömét. Fedezzem fel, érzékeljem. Nem tudom, ki volt. Talán maga az örömök okozója. Egy szellő a Balatonnál, meleg napsugár áprilisban, az emberi tehetség – versben, zenében, szépségben, jóságban –, a szerelem, a piciny lehetetlenek harmóniája. Talán egy belém hasító fájdalom. Próbáltam megfogadni a tanácsot, és sokáig sikerült is. Volt, ami segített: a szenvedés. Volt, ami gátolt: a félelem. Együtt járnak ezek, együtt gyötrik az embert, de a szenvedés múlásával felerősödnek az enyhülés kegyes pillanatai. A félelmet le lehet győzni, de ahogy a szenvedés is, ez is bármikor újra előbújhat. S mennyi időt rabolnak el? Mennyi szabad időt? A szenvedéssel, félelemmel, örömmel nem lehet gazdálkodni. Legfeljebb mesterségesen előállítani. Amihez ihlet kell, az a harmónia.

Vajon akinek cselekedeteit csupa szép érzés vezérli – önfeláldozás, szeretet, gyengédség –, átérezheti-e a dolgok természeténél fogva ezt a harmóniát? Nem tudom, csak remélem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiszem. Pedig vannak emberek, akik körül az idő összesűrűsödik, szinte megszilárdul a szépségben. S az ellenkezőjét is láttam. Annyi bizonyosnak tűnik – talán éppen az utóbbi évtizedben vált ez nyilvánvalóvá –, hogy a hajszolt gazdaság, a gazdálkodás értelmes, emberi léptékeinek áthágása, az „anyagiak” abszolút értékmérővé válása megöli mindazt, ami az Isten felé húzta az embert, s ami az ezen a világon töltött idejét maradandóvá tehette. Szeretném, ha a Teremtő a tenyerére venne. Engem is és mindannyiunkat, akik hiszünk vagy tévelygünk, de az időben élünk. A tenyerére venne és megéreznénk ráncos bőrének mélyedéseiben a hatalmas folyók sodrását, görnyedt ujjaiban az égbe nyúló hegyek vonzását, mozdulatai nyomán a szelek frissességét, fejünket elfordítva a tündöklő csillagokat, földöntúli fényeket.

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás. Így nézne ki az ideális időbeosztás? Amikor elindultam az életbe, nagyon nem tetszett ez a felosztás. Soknak tűnt mindegyik eleme. Talán hiányzott belőle még nyolc óra szórakozás. Volt néhány év, amikor megpróbáltam tágítani a kereteket, s megvalósítani a harminckét órás napot, de ennek majdnem rossz vége lett. Azóta nyugtalanul, egyre lemondóbban figyelem az idő átalakulását. Valahol elveszthettem azt a régi tudást, hogyan becsüljem meg a szép, tartalmas időt, ha csak egy percre is, ha egy évre is. A munka nyolcasa rendben is lenne, de súlyos restanciáim vannak a pihenéssel, s még súlyosabbak az alvással. A munkával együtt sem jön össze tizenhat óra. Összeszűkült az időm. Pedig valahol ott kell lennie még nyolc órának. Keresem, kutakodom. A kertben hagytam, a kocsiban, a dugóban, a postán, a tévé előtt, a boltban, a számítógépet bámulva, telefonálva, kocsmában fecsegve, színházban feszengve, egy perc múlva a semmibe tűnő marhaságokon dühöngve, az értéktelenség triumfálásán tűnődve?

Tudományosan bizonyított tény (azaz megállapodás dolga), hogy a nap huszonnégy órából áll. Elfogadom, még ha tudom is, hogy az időt így mérni legfeljebb praktikus okok miatt van értelme. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a megszabott időmből – bár biztosan lepereg –, hiányzik valami másik idő, az örömidő. Talán egyszer még nekem is, s mindazoknak, akik érzik hiányát, elhozza az örömök titokzatos okozója. Szeretném, hogy így legyen.