A rézágyú

„Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva. / Indulnak már a tüzérek messze a határba. / Nehéz a rézágyú…” Még emlékszem, hogy kisiskolás koromban a Balaton-parti település főutcáján énekeltük a közismert népdalt, miközben meneteltünk az osztállyal. Ma ez elképzelhetetlen. De az is elképzelhetetlen, amiről Krúdy írt, hogy március 15-én Kossuth fényképét tették ki az ablakokba az emberek. Hiába, más idők járnak, más szelek fújnak.

De emlékezni Gábor Áron, a legendás székely ágyúöntő halálának százhetvenedik évfordulójára, hazafias kötelesség – 1849 júliusában hunyt el. Ma is vitatják, hogy mikor halt meg és hogyan. Az nem vitás, hogy azonnal kitépte a szívét az ágyúgolyó. Nagy Sándor – később hidvégi református lelkész – volt Gábor Áron segédtisztje a kökösi csatában, ahol meghalt. A segédtiszt levele bizonyítja, hogy ő vitette Gábor Áront hátra, Uzon felé, ott akarták ugyanis gyógyítani. Kökös és Uzon között azonban kiderült, hogy már nem tudnak rajta segíteni. Ezért aztán útközben, egy Eresztevény nevű község református templomának kertjében, illetőleg a temetőjében, az út mentén temették el. A temető végében, ahogy a székelyek mondják: a bütüjében. Pár nappal utána egy kozák felderítő csapat talált rá a sírhantra, és bosszúból összetapostatta a lovakkal, majd elvonultak. Élt ott Eresztevényben egy földbirtokos nemesember, bizonyos Eresztevényi Antal, aki Gábor Áron nagy tisztelője volt. Ő hozatta rendbe és keríttette be a sírt. Aztán 1892-ben közadományból építették azt a síremléket, amelyik ma is hirdeti a dicsőségét.

Néhány éve, március 15-én a rádióban jelentette ki egyik történészünk: „Fabatkát sem értek Gábor Áron ágyúi.” Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy Gábor Áron ágyúi később Bem ágyúi lettek, és az akkori lapok azt írták, olyan pontosan lőttek, hogy az osztrákok meg is gyanúsították a székelyeket azzal, hogy francia tüzérséggel „dolgoztatnak”.

Erről még annyi tudunk, hogy Gábor Áron egy hét alatt készítette el első négy ágyúját, amiből egy valóban megrepedt. De ezután átalakította az egész ágyúöntési módszert, s a többiből már nem repedt meg egy sem. Amikor fölutazott Pestre Kossuthhoz 1849 májusában, hatvanezer korona segélyt kapott az ágyúgyár fejlesztéséhez. Megvan Gábor Áronnak az a levele, amelyben megírja Túróci Mózesnek, mit beszélt Kossuthtal, és hogy a nagyváradi fegyvergyárban megállt, hogy megnézze, miképpen csinálják a rakétát. És amint hazaért, egy hét leforgása alatt elkészítette a maga rakétáját, amit sikerrel ki is próbáltak Kézdivásárhely mellett a Bütüz nevű dombon.

Vita az is, hogy hány ágyúja maradt meg Gábor Áronnak. Egyről tudunk. Amikor 1907-ben a kézdivásárhelyi Rudolf Kórház vízvezetékét építették, és kiásták a csövek helyét, akkor találtak ott egy nagy valószínűséggel Gábor Áronnak tulajdonított ágyúcsövet. Nagy diadallal a polgármesteri hivatalba vitték, onnan pedig a székely múzeumba került. A románok 1972-ben begyűjtötték és elvitték Bukarestbe. Hogy most hol van, senki sem tudja. A hetvenhat ágyúból Bécsbe is kerülhetett, amit az osztrákok 1849-ben hadizsákmányként megszereztek, de juthatott az ágyúkból Oroszországba is. Azon kívül jó néhányból harangot öntöttek, legalábbis ezt írta a 19. század végén egy budapesti lap.

De amíg a Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva című népdalt énekeljük, az ágyúi itt vannak a szívünkben.