A táv nem mérhető

Először persze az a kétszázhuszonhárom kilométer irdatlan távolságnak tűnt. Főleg ha arra gondolt az ember, hogy Vásárhely alig huszonkettő, Makó is csak harminc, de még Kecskemét is mindössze nyolcvan kilométer. Később aztán, mikor a budapesti távot is (százhetven kilométer) igen sűrűn – volt idő, hogy hetente többször is – megtettem, rá kellett jönnöm: a kilométerekben mérhető távok a nagyon is viszonylagos emberi világ speciális léptékű mértékegységei, a nagyon is relatív „mihez képest?”olykor igen látványos manifesztálódásai.

Most, hogy olvasom a hírt: immáron tizennegyedszer lesz meg a következő napokban Szegeden egy világraszóló győzelemre emlékező, Nándorfehérvári Emléknapok elnevezésű rendezvénysorozat – azon kell kapnom magam, hogy kifejezetten jóleső érzéssel, elégedett büszkeséggel gondolok szülővárosomra. (Nem túl gyakori az ilyesmi. Finoman szólva.) Kezdődik egy író–olvasó találkozó beszélgetésével – Bán Mórral, a Hunyadi-regényciklus írójával. És bár a hivatalos „kánon” negligálja, ez a szerény, rokonszenves fiatalember minden jel szerint a magyar történelmi regény megújítója lesz. Kodolányi János és Makkai Sándor vonatkozó műveinek méltó folytatója, akinek 2011-ben megjelent, Isten katonái című, éppen az 1456-os Nándorfehérvárt feldolgozó regényében például ilyen sorok olvashatók: „Kinyitotta a szemét: a veres fellegekből véreső hullott, nem értette miért hallja (...) az angyalok zihálását. Nyílvessző zizegett el az arca fölött alig egy hüvelykkel, s beleveszett az éjszakába. Nem… Ez nem az angyalok zihálása. Négy megtermett legény tartotta kezét, lábát, és görnyedten rohant vele a göröngyök, földhányások között. – Mi a… Ágyúk bömböltek a közelben, s Hunyadi hallotta az égbolton keresztülzuhogó kőgolyóbisok robaját, amint becsapódnak a kőfalba. (…) Felüvöltött a fájdalomtól – legalábbis azt hitte, hogy üvölt. Szilágyi Mihály, László, Leonardo Lampanessa és Capistrano atya csak annyit láttak, hogy a nagyúr szeme fennakad, feje hátrahanyatlik. – Uramisten! – A seborvos intett a legényeknek. – Vigyétek az ispotályba! Gyorsan, míg nem késő! (…) Remegett a föld. Remegett az égbolt. Nándorfehérvár ostroma folytatódott.”

Ilyen pillanatképek után varázsolódik az ősi Mátyás térre – Szeged legszögedibb negyede, Alsóváros középkori hangulatait legjobban őrző környékére – a Hunyadiak kora, a nagy csata ideje, fegyver- és hadibemutatókkal, középkori táncházzal, muzsikával és bábelőadással, haditáborokkal és apródiskolával, bajvívással, zászlókkal – mindennel, ami csak kell. Ami csak segíthet felidézni és leküzdeni azt a kétszázhuszonhárom kilométert, ami Szeged és az egykori Nándorfehérvár (ma: Beograd, Srbija) között van. Amiről könyveivel Bán Mór és e rendezvénysorozattal a szegedi szervezők-rendezők együttese, Istennek hála, pontosan tudják, hogy leküzdendő – sok vagy kevés, nem számít. Mert lehet hazudozni a históriáról ezt és azt, lehet lekicsinyleni, meghamisítani, kiforgatni, agyonhallgatni: Nándorfehérvár, Hunyadi, Capistrano és a jól megtermett legények ott odalenn délen, messze vagy közel, semmisssé teszik azt a kétszázhuszonhárom vagy akárhány kilométernyi távolságot, ami fizikailag ugyan megvan, de lélekben, szándékozzanak bár akár sokkal nagyobbra nyújtani: nem létezik. Mert dicső múltunk irányába, Szegedtől, Budapesttől vagy az ezeréves ország bármely pontjáról Nándorfehérvár felé – a táv nem mérhető. Merthogy nem létezik. Itt van ugyanis mellettünk. Bennünk, ha úgy tetszik.