Bolsevita

Nem volt jó érzés. Két nálam idősebb férfi egész nap nagyon keményen dolgozott a kertemben, s én szégyelltem magam, bebújtam a házba, egészen a paplan alá. Apámtól örökölhettem ezt az érzést, aki képtelen volt elviselni, ha mellette valaki fizikai munkát végez, s ő nem. Így hát akármilyen „szaki” érkezett, általában apám dolgozta a legtöbbet. Persze ennek volt egy másik vonzata is: azt sem bírta elviselni az öreg, ha ő dolgozott, s mások a környezetében nem. Ezek a „mások” szinte kizárólag mi voltunk a bátyámmal, úgyhogy ha betonozni jöttek, a bátyám lapátolt, apám talicskázott, én a vizet hordtam, a szaki meg hosszasan, értőn, finom mozdulatokkal simította a betont, s magában ki tudja, miket gondolt. Mindenesetre mindig többet kért a kialkudott összegnél…

Szóval szégyenszemre elbújtam, végtére is történész lennék, s azt hirdetem, a múltból tanulni kell és lehet. Az emberek nagyon elfáradtak, de este a jól végzett munka örömével lettek gazdagabbak, megköszönték a jó szót, a fizetséget s a bónusz üveg bort is. Én meg újra megállapítottam magamban, az egész nyaram ráment volna erre a „kertrendezésre”, de lehet a maradék egészségem is. Így viszont a paplan alatt olvastam, lettem paplan alatti bujdosó. Találomra emeltem le a könyvet a polcról, s mire este lett, megdöbbentett, hogy nem lehetnek véletlenek, legalábbis a gondolataink úgy rendezik a világban tapasztaltakat – könyvek mondandóját is –, hogy annak okvetlenül oka kell, hogy legyen. Összefüggés a dolgok között. Pedig a szerzők, akiket elővettem, igen csak távol állnak egymástól: Herczeg Ferenc és Marosán György. Ég és föld. Az egyik író, a szabadelvű párt, s még inkább Tisza István híve, a Reviziós Liga elnöke, a másik marxista politikus, a magyar szociáldemokrácia likvidálója, az 1956-os magyar forradalom egyik legfőbb sírásója.

Mi közös lehet bennük? Nem sok, inkább semmi. Hagyjuk az életutakat. Túl vonzó lenne azon elmélkedni, hogy Herczeget a kommunisták először túszként őrizték, majd képletesen élve eltemették a „fordulat éve” után. Marosánt viszont halálra is ítélték, ha ki nem is végezték. (Hat évet ült Rákosi alatt.) Így aztán törleszthetett rendesen, persze nem azoknak, akik megérdemelték volna, hanem a forradalmároknak, s marxista terminológiával a „revizio- nistáknak”. Most lehetne elmélázni azon, mi is az a Reviziós Liga, meg mi a revizionizmus a dialektikus materializmus szerint, de ezt végképp hagyjuk. Nyár van, gyönyörű napsütés. Játszunk egy kicsit. Herceg azt mondja, hogy a millen­nium utáni tizenhat esztendő – 1896-tól 1912-ig – az obstrukció jegyében ásta meg a történelmi Magyarország sírját. Marosán meg valami olyasfélét, hogy az MSZMP funkcionáriusai, Kádár Jánossal az élen az „ellenforradalom” leverése utáni tizenhat évben a belső klikkharcokban, apparátusi manipulációkban a biztos bukásba viszik a „szocializmus ügyét”. Utóbbiért persze nem kár, de ráment egy elvesztegetett emberöltő, s hány ember élete?

Az obstrukcióról már e rovatban is írtunk. Ma is tart. A parlamentben, az utcán és a szellemi életben is. Lényege a gyűlölet és hatalomvágy olyan fokozódása, ami a tehetetlenségi erők folytán oda vezet, hogy a politika, a művészet és a tudomány is elszabadul a realitásoktól, a nemzettől, függetleníti magát a tényektől. Valahol obstrukció az apparátusi klikkharc is. Marosán mondja Kádárról: „Nem viselte el a kritikát, és nem is bocsátotta meg.”

Ma is igaz, hogy nem elég hazafinak lenni. Hazafinak, és azon kívül semminek. Herczeg írja az öreg Madarász Józsefről, a Függetlenségi Párt emblematikus figurájáról: „Olyan fanatikus és korlátolt patrióta volt, mint a párizsi konvent hegypártjának jakobinusai; más gondolat nem is fért a fejébe.” Százszorta igaz ez ma is: a hazafiság csak a szabadságpártisággal, életpártiság, emberpártisággal, szeretetpártisággal együtt erős. Mert van tágabb hazánk is. És az is a miénk. Közép-Európa, s reméljük, még sokáig: Európa. Az obstrukció talán elhal, mert nyilvánvalóvá válik, hogy ellentétes a nemzet és Európa érdekeivel. Azokéval is, akik folytatják. Akik nyíltan hazájuk ellen fordulnak. Fenyegetőznek a birodalom központjában? Elzárjuk a csapokat! Épp, mint Brezsnyevék a magyar reformok idején, tizenhat évvel a forradalom után. Akkor is voltak, akik helyeseltek. Ma is. Mind akar „valaki” lenni. Akkor Biszku, Komócsin még Gáspár Sándor is. A „csapok elzárását” követelni, miután egy országot gazdaságilag megszálltak (akkor katonailag is), s folyamatosan megsarcolnak, vajon miféle etikára vall? „Ez igaz – szól Ági –, de ki fogjuk munkálni, meg fogjuk csinálni.” Az lesz aztán az igazi etika! Maga a bolsevita. Jobb lesz, mint egy kommuna…

A sokféle obstrukció könnyen kiugrik a kézből, s már maga irányítja a dolgokat. Magyar a magyar ellen így szavaz ma még az Európai Parlamentben, s így pózol egy velünk ordenáré román politikus mellett egy jobb sorsra érdemes fiatal képviselőnő. Hogy ennek mi lett a vége a múlt század elején, tudjuk. S mintha ma európai léptékben megismétlődne, amit akkor Herceg rögzített: „Az osztrák hazafiság, amely a soknyelvű államot valahogyan összetartotta, tulajdonképpen a magyarság iránt érzett közös ellenszenv volt.” Sok igazság van ebben, de talán csak nem gondolják, hogy most már egész Európát szét lehet ezzel zúzni. Elképesztő túlértékelése lenne az a magyarságnak, de egyik eszköznek kétség kívül használható. Német tudósok, angol történészek, francia művészek, skandináv politikusok. Ezekhez aztán errefelé, ha megsül is a Föld, mindig lehet találni csapódó gyűlöleteket.

Mostanában értünk el sikereket. Nem alku és nem fenyegető görcsök árán. Lebecsülték a képességeinket, és most felújították az „ellenérzéseiket”, már-már fóbiájukat. „Öld meg!” – festették egy magyar buszra Svájcban! Sok háborút vívtunk már. Sok szabadságharcot is. Talán többet, mint bármelyik más nemzet. Kettő biztosan kivívta a világ elismerését. Kossuth honvédeié és a Corvin-közi pesti srácoké. Segítség akkor nem jött, nem is jöhetett. Mégis a világ sorsát befolyásoló, szimbolikus harcok voltak. Főként a leverettetésükben. Jobb békében építkezni, gyarapodni, összefogva együtt menni. Talán mi voltunk a békebontók 1848-ban, 1956-ban? Ha szépen behódolunk, meghunyászkodunk, talán többre jutunk. Kik mondták ezt? A Batthyányt és százakat kivégeztető Haynauék, a Nagy Imrét és százakat kivégeztető Kádárék. Nagyon fontos tehát, hogy értsük: az európai össztűz Magyarország ellen, csak egy része, egy eszköze a nagy háborúnak. Úgy tűnik, egyre fontosabb eszköze, de ez óriási veszélyeket is rejt magában. Ezt mindig tartsuk szem előtt. Nem az adja meg egy ország súlyát, mekkora vagy hányan élnek ott, hanem, hogy milyen sorsot, jövőt biztosít polgárainak, s mekkora hatással van a világra.

Vagyunk-e olyan erősek, mint a nemzet Világos, Trianon vagy akár 1956 után volt? Világos után volt értelmes, nemzetőrző ellenállás. Trianon után volt a nemzet egyesítését célzó akarat. A forradalom után, a Kádár-korban mindenből kevesebb lett: ellenállásból is, de azért valamennyi megmaradt. Gyengébben álltunk itt harminc éve, mikor újra lehetőségünk nyílott sorsunkat a kezünkbe venni. Gyengeségünk volt az oka tétovaságunknak, feledékenységünknek. Sorsdöntő volt Világos, még inkább Trianon, sorsdöntő volt a „szocialista világrendszer” összeomlása is. Napjainkban – nehéz ezt elképzelni –, nagyobb a tét. Ezért kell – minden erőt összpontosítva – a nemzet erejét fokozni. Gazdasági erejét, infrastruktúráját, tudását, egészségét még haderejét is. De a legfontosabb a közös sorsába, jövendőbe vetett hit. Azt nem lehet megszavazni, megvenni, megfizetni, az bizony a szellem és az erkölcs dolga. Terjedő ragály a bolsevita etika. A „szükséglet-forradalmároké”, akik kerülik a tükröt, s még rosszabb, ha a kiaszott romokat szépnek látják benne. Lehetetlen, hogy a kiszáradás korszaka következzen, egy lelkileg kihűlő kor. Lehetetlen, mert még itt vagyunk (néha paplan alá bújva), s itt is maradunk az emlékezet kék mélységeibe rejtőzve.