Vélemény és vita

Nemzeti összetartozás

A románok tervezett trianoni diadalünnepét azonban erősen beárnyékolja a tény, hogy éppen ezekben az években vesztik el milliószámra tevékeny állampolgáraikat. Ők így adnak a trianoni „diadalnak” nyomatékot

Tavaly éltük meg az első világháború befejezésének századik évfordulóját, 2020. június 4-én pedig száz éve lesz annak, hogy Trianonban hazánk képviselőivel aláíratták az ország feldarabolásáról szóló diktátumot. Nem volt ott semmiféle tárgyalás, és főként nem volt megállapodás. A hajdani ország területének alig harmada maradt meg, és mintegy 3,3 millió magyar bár továbbra is a szülőhelyén élt, mégis hirtelen idegen országban találta magát.

Az elmúlt száz évben, bár voltak kérészéletű revíziós sikerek a múlt század negyvenes évei­ben, végső soron azonban a lényeg nem változott. Az eltelt évszázad nagyobb részében még a trianoni maradék hazában is tabutémává és elfeledetté vált az elszakított nemzetrészek ügye. Az elszakított részeken más volt a helyzet, Székelyföldről áttelepült ismerősöm mondta, hogy Újpesten megdicsérték és egyben csodálkoztak is, hogy ilyen remekül beszél magyarul!

A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése igazán csak 2010 után került napirendre. Az újraegyesítés jegyében a trianoni diktátum napját, június 4-ét gyásznap helyett a nemzeti összetartozás napjává nemesítettük. Ez a szimbolikus döntés sem mellőzte az utódállamok éles kritikáját. Nemtetszésüket fejezték ki egyes szlovák körök, a hivatalos Románia egyenesen őrjöngésbe csapott át. Itt kell rögtön megemlíteni, hogy amikor a volt román államfő, Basescu a vegyes lakosságú (ukrán, orosz, román) Moldávia közeli egyesülését vizionálta Romániával, sehol nem támadt őrjöngés, az EU vezetői ugyanúgy hallgattak, mint az Európai Tanács, és az ENSZ Biztonsági Tanácsát sem hívták össze.

Nemzetünk összetartásának szándékát hallva mindkét háborgó fél azzal állt elő, hogy a náluk élő magyarokat semmiféle hátrány nem érte nemzeti hovatartozásuk okán az elmúlt száz évben, és nem éri ma sem. A románok mintegy „méltó válaszként” az őket ért „sérelemre” el is határozták, hogy ők június 4-én ezután fényes körülmények között fogják Trianont ünnepelni. Az rendjén van, hogy nekünk Trianon még ma is fájó seb, de száz évnek elegendőnek kellett volna lennie, hogy az utódállamok vezetői is belássák, mindenki – őket is beleértve – veszített Trianonon, nem is keveset, bár természetesen mi a legtöbbet. Sem a magukat nagy hírűnek feltüntető hazai kutatóink és főként az utódállamiak sem vették maguknak a fáradságot és főként a bátorságot, hogy a puszta tények felől közelítsék meg az elmúlt évszázad történéseit, mindannyian lubickoltak az aktuálpolitika zavaros vizeiben. (A hazaiak most éppen azon háborognak, hogy a kormányzat konkrét eredményeket is vár azért, hogy méltó körülményeket biztosít számukra.)

Már az egyszeri rendszerelméleti megközelítés is azonnal jelzi a nagy bajt. Ami egészként működött, az, ha széthullik, nem működtethető vagy csak nagyon megemelt költségekkel. Vegyük a legnyilvánvalóbbat, a hajdani birodalmat összetartó közös pénzt. Az aranyalapon nyugvó korona minden pia­ci résztvevőnek biztosította a zavartalan kereskedelmet.

A létrejött új nemzeti pénzeket kölcsönösen nem fogadtuk el, és nem véletlenül, hiszen amit korábban koronában bonyolítottunk, az sima belkereskedelem volt, amiből hirtelen idegen pénzben folytatott külkereskedelem lett. A hasznot (kamatok, árfolyamrések, jutalékok) azok zsebelték be, akik az idegen pénzt kölcsönadták (fontot, frankot, dollárt).

A korábban egységes szerkezetű gazdaság elemeire hullott, egyes ágazatokból túl sok, másokból túl kevés jutott az osztozkodóknak. Az Adriáról hosszú ideig elmaradtak a magyarok, a szlovákok megszokott nyári részes aratási munkalehetősége is megszűnt a magyar Alföldön, mindkét fél kárára. Nekünk elveszett a tengeri kijáratunk. Az erdőterületek és a papíripar zöme a határon túlra került, ők nem tudtak ezzel mit kezdeni, nálunk pedig fájó hiányok keletkeztek. A szlovákokhoz (akkor Csehszlovákia) került vaskohászat és vasipar Kassa környékén piaci ínségbe jutott, miközben nekünk Miskolc és Diósgyőr térségében hatalmas anyagi áldozatokkal újra kellett teremteni ezt az iparágat. Energiaforrásaink (kőszén, kőolaj, vízi energia) szűkössége komoly fennakadásokat okozott a maradék iparban és a vasúti közlekedésben. Miközben a maradék hazát fontos ipari ágazatoktól és nyersanyagoktól fosztották meg, az utódok attól szenvedtek, hogy a korábban jó áron tőlünk beszerzett mezőgazdasági és élelmiszertermékekért sokkal többet kellett ezután fizet­niük. Itthon maradt a termőföld és a húst adó és igás állatfajták (sertés, szarvasmarha, ló) zöme.

Az utódállamok – mindenképpen némi joggal – tartottak a revíziótól, ezért erőn felül költöttek fegyverkezésre. Megnyugtatásukra minket a győztes antant vezetői szigorú korlátozások alá helyeztek, de ez nem oldotta a félelmüket. (Amitől félünk, azt gyakran túlreagáljuk – örök igazság ez.) A kölcsönösen elszenvedett gazdasági károkon túl mindenképpen meg kell említeni, hogy a szlovák és főként a román állításokkal szemben a határaikon túl élő magyarság az elmúlt száz év nagyobb részét sokként élte meg. (Erdélyből Trianon után tízezrek menekültek, Szlovákia pedig százezres nagyságrendben dobott át a Dunán javaiktól megfosztva magyarokat 1946 után.)

A folyamatos zaklatást mi sem bizonyítja jobban, mint a demográfiai adatok. (Milyen szerencse, hogy a békebeli, 1910-es népszámlálás adatai fennmaradtak, és alapot adnak az elemzéshez.) Az elcsatolt területeken 1910-ben 3,3 millió magyar élt. Ma ez a létszám alig haladja meg a kétmilliót. Száz év alatt a magyarság az utódállamokban nemhogy nem szaporodott, hanem vészesen fogyott. Ma negyven százalékkal kisebb a létszám, mint volt 1910-ben. Eközben a mai Szlovákiát is magába foglaló egykori nagy hazában élő 1,9 milliós szlovákok száma mára több mint ötmillióra nőtt, ami több mint két és félszeres gyarapodás. Még a meggyötört kis Magyarország magyarjai is hét és fél millióról tízmillió fölé szaporodtak száz év alatt. A létszámvesztés mérsékeltebb volt ott, ahol a magyarok tömbben éltek és élnek, mint Romániában (1,7 millióról 1,2 millióra csökkent a létszámuk).

Alig hihető, hogy egy népcsoport száz év alatt fogyni kezd, ráadásul vészesen, ha ott, ahol él, jól érzi magát, ha nem kell elnyomást elszenvednie. (Fogynak-e Svájcban a kisebbségi olaszok vagy rétorománok?) Ezzel a valótlansággal politikusoknak, ha valamit is adnak magukra, nem kellene előjönniük.

A románok tervezett trianoni diadalünnepét azonban erősen beárnyékolja a tény, hogy éppen ezekben az években vesztik el milliószámra tevékeny állampolgáraikat. Ők így adnak a trianoni „diadalnak” nyomatékot. (Ezek szerint már sok román sem érzi otthon magát a megnagyobbodott országban.) Talán éppen azért, mert Erdélyt fizikai infrastruktúrákkal a mai napig nem tudták a régi országrészekhez kötni, nincs egy Kárpátokon átívelő autópálya vagy modern vasútvonal. Nem Órománia zárkózott fel Erdélyhez, hanem inkább visszahúzta Erdély és főként a Székelyföld fejlődését. A németek mondása szerint a hazugságnak rövidek a lábai (Lügen haben kurze Beine), és a valótlanságok hangoztatása száz évig eltartott. De vajon tart e tovább is? (Nem akartam idézni a mi vonatkozó mondásunkat a hazugokról.) Hogyan várnak el lojalitást az utódállamok azoktól, akiknek száz évig másodrendű állampolgárként kellett élniük, miközben fogyatkoztak? Ne csodálkozzanak, ha ilyen körülmények között az utódállamok ma már többségben lévő új állampolgárai úgy tekintenek rájuk, mint kihúzhatatlan tüskére a talpukban. A svájci német ajkúak már a 20. század elején is Svájchoz voltak lojálisak, és nem Németországhoz. Az 1910-es években Svájcba látogató Vilmos császár kérdésére egy német nyelvű baka azt felelte: „Ha önök ellenünk jönnek, én lövök, ha sokan lesznek, sokat lövök.” Az elmondottakból logikusan következne a megoldás is. Az EU sok mindenre nem jó – főként manapság –, az egységes piac mégis kereteket ad a gazdasági megegyezésekre. Ami a sikerhez nagyon hiányzik, az a nemzetek közötti, felülről jövő, politikai támogatást élvező szervezett és kölcsönös megértés, az egységes térben legalább olyan szinten, amint azt a magyar főhatalom a 20. század elején biztosította. Ma viszont változatlanul ennek a hiánya a nyerő politikai játékszer. Ennek a sehova vezető gyakorlatnak a megszüntetéséről kellene szorgoskodni kölcsönösen, mindenki üdvére.

A következő évek fogják eldönteni, hogy hajlandó-e minden érintett nemzet a szigorú trianoni tényeket elismerni, vagy marad nekünk továbbra is Kovács László hajdani nagy ívű mondása a kicsiség értékeiről. Némi reményt nyújt a visegrádi négyek közelmúltbeli sikersorozata, mi pedig folytatjuk a határokon átívelő nemzetegyesítést.

Kapcsolódó írásaink

Petrin László

Petrin László

Aki azt gondolta, úszni is tud

ĀGyárfás Tamás az 1989 előtti idők kommunista őskövülete, a rendszerváltozás utáni posztkommunista anarchia haszonélvezője

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Európai egyesült álmok

ĀBár az utolsó csatározások még hátravannak, nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy az Európai Bizottság következő elnöke Ursula von der Leyen lesz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom