Vélemény és vita

Titkok átadása

Értelmetlen, véres, embert gyötrő rendszer állt fenn Magyarországon negyven éven át a szocializmus, kommunizmus jegyében

Az ország – mint érezzük – nem csak negyven évet vesztett, egy nyilvánvalóan a semmibe vezető úton –, sokkal többet ennél. Meggyengült az egészséges életösztöne, sokak felcserélték ezt a meghunyászkodó túlélési reflexekkel. A kommunisták igyekeztek kiölni mindazt, ami jó volt bennünk, ami különleges volt, amiért érdemes volt ezer éveken át újra meg újra nekifeszülni az akadályoknak.

Szerencsére nem sikerült. Valahogyan mégis megmaradt a hit, az ország, a nyelv és a kultúra is. Mindjárt ott volt a földrajz térkép az iskolai atlaszban, amelyen minden ellenkező akarat ellenére átütöttek az államunk – hegyek, folyók, tenger öleléséből – kirajzolódó határai. Mondhatták nekünk a kilencvenháromezer négyzetkilométert, nem hittük el. Szkeptikusak voltunk a „három tenger mosta partjainkkal” is, de hogy Fiuméban, Polában, Portorében majd hajónk lesz, mint régen volt elődeinknek, abban bíztunk. Bizony a vágyak és álmok! Nem lett hajónk az Adrián, nem vagyunk tagjai a yachtclubnak, s hol van már a k. u. k. Yacht Eskader, melynek parancsnoka Ferenc Ferdinánd trónörökös volt, aki feljogosíthatott akár egy vitorlást is a hadi lobogó viselésére.

Hanyagok voltak ezek a kommunisták. Telerakták a városainkat bűnszövetkezetük tagjainak szobraival, de a Hősök teréről csak a Habsburgokat távolították el, s helyükre a mieink kerültek. Bele is borzongok, ahogy elképzelem az egyik karéjban Marxot, Engelst, Lenint, esetleg Kun Bélát, Sztálint és Rákosit. S középen az oszlop tetején ott áll Gábriel arkangyal a kettős kereszttel és a Szent Koronával. A múltat mégsem lehet végképp eltörölni.

A koronás címert leverték a Lánchídról, a Várról, de a turult nem volt merszük lerombolni, ha már túlélte az ostromot. Dacosan, óvón tárta ki szárnyait a romokban heverő város fölé. Segített újrakezdeni elődeinknek az életet. S a Corvin közben rendbe hozták a házakat, de pár lépésnyire a Práter utcában – s szerte a városban a mellékutcákban – azért láthattuk a negyvenötös, ötvenhatos orosz ostrom nyomait. Az általános iskolában és a tudományos akadémián erőltették a „felszabadítást”, de mi azért tudtuk, hogy mi történt. S mindannyiunknak volt valami kis privát titkos helye, tárgya, emléke. Egy könyv, egy lemez, egy tekintet, egy házsarok, ahol véresre verték a barátunkat, s egy másik, ahol megléptünk az éltes munkásőr elől.

Hanyagok voltak ezek a kommunisták. Leromboltak ugyan templomokat, meg a Nemzeti Színházat is, a Duna-parti szállodákat, emlékműveket, sok mást is. De meghagyták a többi templomot. Még a harangszót is. Ötezer templomtornyot csak nem tudtak volna lerombolni. Igaz, Ceausescu hozzáfogott. Azt hitték, hogy majd a papokat, ha megölik, bebörtönzik, megtörik, kollaborációra kényszerítik, eltűnik a vallás is, a hit is, a kereszténység is. Beképzelt egy társaság volt: tudományos szocializmus, dialektikus materializmus, szocialista erkölcs, sőt szocialista ember. Azt hitték ez elég lesz Jézus ellen. Itt a nagyvárosban majdnem sikerült, de a falun azért maradt a köszönés: Dicsértessék! Sokszor még a téeszelnök és a párttitkár is megkockáztatta, persze csak ha nem járt arra más…

A kultúra megmaradt titkos összeesküvésnek. A hangsúly, a szórend, a mozdulat, a színek tánca. Titkos írás, titkos olvasás. Nem lehetett minden nem marxista könyvet indexre tenni, bezúzni, elégetni. Meghúzni, átírni. Nem lehetett minden verset megérteni. Ebben nem segíthettek a szovjet tanácsadók sem, mint a koncepciós politikai pereknél, a mezőgazdaságban a kulákok elleni harcban vagy az iparban a szabotázs ellen. Nem, a szovjet elvtársak nem tudtak magyarul, s annyi moszkovita sem volt, hogy ezt győzze. Nem is szerettek a művészettel vesződni. A hatalom sokkal vonzóbb volt. Még a sokat olvasó Aczél elvtársnak is.

Hanyagok voltak ezek a kommunisták! Megszervezték az ÁVH kórusát – de szépen is daloltak –, de hát a Kispipába, a rácegresi művelődési házba, a négyezer KISZ klubba és még vagy tízezernyi kocsmába nem jutott az ÁVH-kórusból. Legfeljebb egy besúgóból. Az a kórus is szépen énekelt. Ott estefelé gúnyos átéléssel cincogták a „Jaj, de huncut a német”-et, de úgy, hogy ne csak a németre gondoljon, aki hallgatja. Aztán jöttek a hippik hosszú hajjal, s bár meg lehetett volna ezt szervezni a „haladás” jegyében, állandóan kicsúsztak a cenzorok kezei közül. „Kőfalak leomlanak…” Sokan belehaltak, elmentek, másokkal „lehetett beszélni”. A szánalmasabbak meg ötven év múlva találták meg a haladó „politikai dalt”. A filmesek is, Cannes-ra kacsingattak, meg az Oscar-díjra. Jó elvtársaknak mutatkoztak, de hát az film is valami titkos képírás lett.

Vétkesen hanyagok voltak ezek a kommunisták. Azt hitték, hogy a művészeket kell megnyerni (megvenni), pedig a közönség, az olvasó volt sokkal veszélyesebb. De hát hogyan vegyünk meg egy nemzetet? Kádár megpróbálta, de sóher volt, azt hitte beérjük apróval. Meg a magyart nem is lehet megvenni, legfeljebb egy napra. Ennek volt hagyománya. Sokan hitték, hogy jobb dolog barátokkal, szerelmekkel a Dunán felhajózni az öreg gőzössel Visegrádig, ott valahol a parton tüzet rakni, a vízben megmártózni, mint a „hétvégi házhoz” – a legfőbb státuszszimbólumhoz – sóderért, tégláért, béléstestért tüzépekre rohangálni. Ki érti ezt?

Embert gyötrő rendszer volt a szocializmus. Sikertelen, mégis sok minden eltörött akkor. Nem is minden a kommunisták miatt. Magunk is el-eltöredeztünk. De ha negyven éve elhajóztunk volna egy felfedező kalandra a Kis herceggel egy másik bolygóra, s most térnénk vissza – mit éreznénk? Micsoda harc dúl itt? S micsoda hadak sorakoznak fel ellenünk? Ezek már nem fognak félmunkát végezni, mint elődeik. Nem hanyagok, figyelmük mindenre kiterjed, dolgoznak keményen. Gábriel arkangyal és a turul most is ott áll méltóságteljesen, de alattuk vad „értelmezők” veszekednek, s akadnak, akik kórusban kiabálják: nacionalista, soviniszta, kirekesztő. Le vele! Kereszt, korona, turul: maga a sötét reakció. Az egyház elleni kampány hevességéről a kommunisták még csak nem is álmodtak. Másként fogják meg a dolgot most, s alig van ellenállás, annál több bocsánatkérés. S ahogy a templomok omlanak le Európában, az emberek közti kőfalak mintha egyre épülnének.

Mi a fontos? A versek, regények, filmek? Valahogy üres lett a tükör, amibe belenézünk. Eltakarja a tekintetünket a műanyag rózsaszál, pedig mögötte ott egy gyermeki szempár, amely keresi a tekintetünket. Nem rakunk már tüzet, lassan elveszítjük titkos helyeinket, még a hőseink is elrejtőznek az opál égbolton. Súlyos álmatlan éjszakákon védjük vágyainkat, a hófehér bőrű, tiszta tekintetű, gyönyörű lányok emlékét, akik finom illatosan jártak itt köztünk, s imádta őket a világ. A fiú és a lány nem féltek egymástól, hanem vitte őket közelebb és közelebb szívbéli vágyuk. S ezt is védenünk kell már?

Összehangolt támadás zajlik minden ellen, ami nekünk szent volt. Ország, nemzet, történelem, kultúra, szerelem és halál – egymás visszája –, hit és szabadság. A nő ellen talán a legaljasabb összeesküvés. A könyv ellen is. Könyvhéten az volt az érzésem, szemben egy sorba csak azért állnak be – mint az ötvenes években a bolt elé –, hátha nem káposzta, hanem hús érkezik. De beálltak.

Hanyagok, túlságosan magabiztosak voltak a kommunisták a (szovjet) fegyverek árnyékában. Mennyit beszéltek! Révai és Aczél talán el is hitte, hogy majd átveri Déryt, Illyést meg a többieket. S elhitték, hogy együtt halnak meg velük. Elmúlt, de most is vannak „behívások”, felrémlenek a koncepciós perek, fizikai vagy szellemi mészárlások. Nem is értjük, fel sem fogjuk, mi történik. Együtt éljük át a világ megdöbbentő új csodáit és a fenyegető pusztulását. Azt viszont érezzük, hogy a létünk végtelensége a tét. És mi nem tudunk elpusztulni. Kihűlhet, vagy felforrósodhat körülöttünk a világ: ne mulasszuk el továbbadni a régi titkainkat, s nem fog rajtunk egyetlen mérgezett hegyű nyílvessző sem.

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A Másság Könyve

ĀLegyek bár félművelt, még most sem tudom, mit jelent pontosan az LMBTQ. Divatszó, nem vitás, és a nálunk sokkal fejlettebb társadalmak terjesztik, meglehetősen agresszív módon, noha a szivárvánnyal takaróznak

Őry Mariann

Őry Mariann

Brüsszeli demokrácia

ĀSármoffenzívát indít Ursula von der Leyen Brüsszelben, hogy meggyőzze az Európai Parlament frak­cióit, támogassák jelöltségét az Európai Bizottság elnöki posztjára

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom