A Másság Könyve

Mintha ezzel el tudnák kerülni a globális felmelegedést, és jöhet egy újabb özönvíz vagy szodomai tűzeső. A szivárványról is azt hittem, tudom, hogy mi az, de most ugyanúgy vagyok vele, mint a betűkkel. Nem tudom. Sorolom, ahogy az iskolában tanultam: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya (s a többi árnyalatot a színek között). Az L még csak hagyján, az ibolya lila, de a többi szín és betű nem stimmel. Mégis próbálkozom: T a türkiz, vagy a tavasz, mert ugye Zöld, és a kettőnek van valamilyen köze egymáshoz. B a bíbor (vagy mégsem? – mert szakrális szín, és a szivárványos felvonulások inkább gyalázzák a szentséget, mint követik). De M betűs szín nincs, legföljebb a meleg színek közt keresgélhetnék, a Q pedig mindaddig feloldatlan, míg nem fordulok a félműveltek virtuális enciklopédiájához. Helyben vagyunk: Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű és Queer, „a megszokottól eltérő nemi identitású”. Tehát az, aki még a megszokott (?) leszbikus, meleg stb. csoportokban sem találja meg önmagát. Aki még a másak között is Más. Hogy mi lesz ennek a vége, azt még a robotok sem tudják, mindenesetre lombikban őrzik a titkot.

Szerencsére vidéken még nem tették kötelezővé a másságot, ritkán látni egymást faló azonos neműeket, mint A pókasszony csókja című filmben, amiről azért nem tudom, hogy miről szól, mert egy börtönjelenetnél átkapcsoltam, hányinger miatt. Itt csak az ellenzék esik egymásnak. Ez sem hoz lázba, így olvasom Eszenyi Miklós művelődéskutató 2000-ben közölt tanulmányát, Kultúra és homoszexualitás címmel (2006-ban Férfi a férfival, nő a nővel című könyve is megjelent), mely az akkor még „elmaradott” szociológia által is deviánsnak nevezett viselkedés magatartásbeli, antropológiai sajátosságait, kulturális reprezentációit vizsgálja. Noha a művészetekben is jelen van a téma, nem véletlenül szentelt kiemelt figyelmet a szerző a médiának. A deviancia általában élénken foglalkoztatja a médiu­mokat, az „érzékenyítés” eszköze pedig nemcsak az állandó jelenlét elérése, hanem ezen belül a kampányszerű figyelemirányítás is. A hetvenes években a szexuális másság ugyanolyan tabutéma volt nálunk, mint az alkoholizmus és a kábítószer-fogyasztás, ma viszont már az a feltűnő, ha egy nap nem szól hír róluk.

A napirend-elméletet követő tematizálással el lehet érni, hogy előbb-utóbb természetesnek vegye a fogyasztó azt, ami nem természetes. Úgy vélem, a „megszokottól eltérő” akár kreatív vagy egyenesen zseniális is lehet, például a tudományban vagy a művészetben, azt azonban eddig még nem sikerült bizonyítani, hogy a géniusz eleve ott szunnyadna a fenti betűcsoport bármelyikében is.

Erről Umberto Eco egyik Gyufalevele jut eszembe, mely azt a paradigmaváltást írja le, hogy már nem kell a falu bolondját utánozni, mert azok önként jelentkeznek a nyilvánosság elé. „Eltűnik a védtelen nyomorékot kifigurázó komikus alakja, és színre lép helyette maga a nyomorékságával hivalkodó nyomorék. Ez mindenkinek jó: neki, amiért hivalkodhat, a tévécsatornának, amiért nem kell színészgázsira költenie, és nekünk, amiért a szadizmusunkat kiélve végre megint jól kiröhöghetjük magunkat a mások hülyeségein” – írja Eco, bár nekem nem röhögni, hanem szomorkodni volna kedvem.

A fertőzöttek akár divatból is továbbfertőzhetik az amúgy is immunitását veszítő társadalmat, másrészt azért, mert ez a nyilvános „büszkeség” nem annyira a maga-vállalásról szól, mint inkább az arroganciáról. Ráadásul az ember, ha félreteszi az ilyenkor elvárt szerénységet, az értékeire, a teljesítményére szokott büszke lenni – még akkor is, ha „kevélység” néven ezt a főbűnök közt emlegetik –, s eddig még nem győztek meg arról, hogy az „lmbtq” önmagában érték vagy teljesítmény volna. „Saját kiválóságunk szeretete”, ahogy Augustinus fogalmazott, a túlértékelt én-tudat eredménye, de hát mit is várhatnánk az olyan, bármi okból megzavart személytől, aki azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány?!

Eredetileg az irodalomból szerettem volna néhány példát említeni a homoerotikus reprezentációkra (Sappho, Byron, Verlaine, Rimbaud, Proust, Gide, Wilde, Whitman), vagy arra a transzvesztita-kultúrára alapozott komikumforrásra, amikor egy férfi női ruhában szerepel, de mint a toleranciának, ennek a cikknek is vannak határai. Mindaddig toleráns vagyok a szexuális mássággal szemben is, amíg az megmarad a magánszférában. Nem tudom, hány valódi coming out történik, azt sem, mi szükség van erre. Azt meg főként nem tudom, hogy ha a műsorsugárzásban be kell tartani a korhatár-besorolásra vonatkozó előírásokat, még a hírblokk is abba a kategóriába esik, amely a „tizenkét éven aluli nézőben félelmet kelthet, illetve amelyet koránál fogva nem érthet meg vagy félreérthet”, miért lehet egy kisiskolást és óvodást arra érzékenyíteni, hogy ő talán egy fiútestbe szorult lány, vagy valami más. Vajon megérti, hogy biológiai neme útjában áll a társadalmi nemének? S mikor megérti, hogy a felnőttek tévedtek, mit fog kezdeni másságával, ha már mindenki egyforma lesz?