Klímavita – kinek van igaza?

A nettó kibocsátás azt jelenti, hogy az egyes országok csak annyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki, amennyit valamilyen módon – például erdők telepítésével vagy a földbe pumpálással – ki is tudnak vonni a légkörből. A hisztérikus hazai sajtókommentárok az ügyet úgy tárgyalják, mintha ez a három ország, de különösen hazánk, ezzel a döntésével megakadályozta volna a klímaváltozás megállításának nemes és szükséges célját, környezeti katasztrófák bekövetkeztét segítvén elő.

Az unió legfőbb vezetői, nem utolsósorban a legutóbbi választásokon megerősödött zöld csoportok nyomására is, elkötelezettek a zéró emisszió elérése mellett. Emmanuel Macron francia elnök például arra kérte az EU-t,
hogy állapítson meg egyértelmű célt a zéró nettó szén-dioxid-kibocsátás 2050-ig történő elérésére. Ám hogy mennyit érnek az unió vezetőinek ilyen jellegű célkitűzései, azt jól minősíti, hogy mit értek el a korábbi, hasonlóan hangzatos célkitűzésekkel. Az Európai Tanács (tehát az uniós miniszterelnökök összessége) például 2000-ben Lisszabonban olyan stratégiai célt fogadott el, hogy 2010-re az Európai Uniónak a világ legversenyképesebb, leg­gyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson.

A célkitűzés eleve irreális volt, és mint ismeretes, 2010-re az unió épp a világ egyik válságövezetévé vált, de még 2004-ben is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött célokat nem lehet elérni, az unió vezetése olyan jelentést tett közzé (Wim Kok-riport), amelyben a célok elérésének lehetőségét vizionálta. Ez most sincs másképp, a Der Spiegel épp nemrég közölt egy cikket, amelyben beismeri, hogy a klímapolitikai terén éltanuló németek sem fogják teljesíteni a 2020-ra vállalt céljaikat, nem utolsósorban azért, mert a német energiapolitikában tökéletes a káosz: az atomerőműveket leállítják, és szénerőműveket építenek helyettük.

Hogy a közmondásosan józan németek hogyan jutottak el idáig, az külön értekezés tárgya lehetne, de most fókuszáljunk magára a klímaváltozásra. Abban mindenki egyetért, hogy a klíma mindig is változott, a Föld történetében az átlaghőmérséklet 12 és 22 °C között mozgott, és az utóbbi évtizedek átlagos 14 °C-os hőmérséklete azt jelenti, hogy épp egy jégkorszakból tartunk kifelé. A legutolsó, Würmnek nevezett jégkorszak mintegy 10-12 ezer éve ért véget, azóta tart egy felmelegedési periódus, amely hol gyorsabban, hol lassabban halad előre. Földtörténeti szempontból azonban jelenleg még jégkorban élünk, mert a jégsapkák jelenléte számít rendellenesen hideg éghajlatnak, hiszen a földtörténeti átlagos 17 °C-os hőmérséklet mellett a Föld jégmentes. Az elmúlt ezer évben is jelentősen változott a Föld éghajlata, Vörös Erik 982-ben Grönlandot még zöldnek látta, ezért nevezte el zöld földnek. Ebben az időben a Jeges-tenger jégmentes volt, Grönlandon és Izlandon élénk mezőgazdasági tevékenység folyt, ennek ellenére a tengerek szintje nem különbözött lényegesen a maitól.
Később hidegebb időszak, „kis jégkorszak” következett, ami a 19. század közepéig tartott. Leghidegebb periódusában Nyugat–Európában az átlaghőmérséklet 1-2 °C-kal maradt el a 20. század végét jellemző adattól. Az 1960–70-es években még egy újabb jégkorszaktól féltünk, a hetvenes évek végétől azonban gyors felmelegedési periódus következett be, amelynek során mindmáig egy évtizedenkénti 0,17 °C-os melegedést tapasztalhattunk.

Az éghajlatváltozásnak mind természetes, mind emberi eredetű okai vannak. A legfontosabb természeti hatások a napciklus (napfoltok), a Föld pályaelemeinek (a tengely dőlésszöge, a tengely pörgettyű jellegű mozgása, a Nap körüli, ellipszis alakú pálya lapultsága) változása, a földkéreg mozgása és a vulkáni tevékenység. Az emberi okok döntő részét szén-dioxid-kibocsátáshoz kötik. Ezek arányáról folyik jelenleg a vita. A véleményskála egyik végén azt mondják, hogy az emberi tevékenység hatása kismértékű, a másikon – és a klímakutatók többsége ezt vallja –, hogy az emberi hatás erős. Ebből következik az a klímacél, hogy a szén-dioxid-kibocsátást mérsékelni kell.

A 2015-ös párizsi éghajlatvédelmi egyezmény azonban nem a szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozik, hanem a Föld átlaghőmérsékletére, és azt mondja, hogy a Föld átlaghőmérsékletének növekedését az ipari korszak előttihez képest jóval 2 °C (lehetőleg 1,5 °C) alatt kell tartani. Az már a Föld hőmérsékletének változását döntő mértékben a szén-dioxid-kibocsátáshoz kötő klímamodellekből következik, hogy e cél eléréséhez a világ éves szén-dioxid-kibocsátását negyven gigatonna alatt kellene tartani. Ezzel szemben még ha a nemzeti célok elérhetők is lennének, 2030-ra a jelenlegi 33 gigatonnás emisszió 55 gigatonnára fog növekedni.

E növekedés megállítása irreális célkitűzés, mert a ma még fejletlen országok iparosodása nehezen képzelhető el a szén-dioxid-kibocsátás növekedése nélkül. Ezek az országok ugyanis nem olyan gazdagok, hogy szélerőművekkel kísérletezzenek, energiafelhasználásukban szükségképpen fosszilis energiahordozókra (szénre, szénhidrogénekre) fognak támaszkodni, és a kibocsátás-növekedés döntően ezekből az országokból fog származni.

Mindebből következik, hogy ha valaki hisz abban, hogy a Föld átlaghőmérséklete a szén-dioxid-kibocsátással egyértelműen szabályozható, annak nem azon kell törnie a fejét, hogy hogyan lehetne még irreálisabb követelményeket támasztani mondjuk a német autóiparral szemben, hanem azon, hogy a gazdag országok hogyan segítsék a szegényeket abban, hogy energiafelhasználásukban minél kevésbé támaszkodjanak fosszilis energiahordozókra. A mai technológiai ismeretek mellett ennek leggazdaságosabb módja az atomenergia. Kína például kis kapacitású atomerőműveket fejleszt, hogy azok hő- és villamosenergia-termelésével megoldja az eddig döntően széntüzelést használó északi régiók szennyezésmentes energiaellátását. A kis kapacitású atomerőművek alkalmazásával meg lehet spórolni a távvezetékek költséges kiépítését, amibe egyébként a német szélerőműprogram is belebukott. A kis atomerőművek Afrikában is alkalmazhatók lennének, ahonnan a jövőbeli szén-dioxid-kibocsátás növekedésének jelentős része várható.

A szén-dioxid-kibocsátás mérséklésének tehát – ha már hiszünk klímabefolyásoló képességünkben – lennének észszerű megoldásai is, de még okosabb dolog felkészülni a klímaváltozás esetleges hatásaira. Az Országos Meteorológiai Szolgálatnál folyó klímamodellezés szerint Magyarország területén a 21. század közepére 1-2 °C-os, míg az évszázad végére akár 3-4 °C-os melegedés is várható, de évszakonként eltérő módon. A nyári időszakokban várható a legnagyobb melegedés, ennél kisebb lesz a telek hőmérséklet-növekedése, míg tavasszal csak mérsékelt lesz a változás. A téli időszak melegedése azt is jelenti, hogy kevesebb lesz, az évszázad végére akár a felére is csökkenhet a fagyos napok (amikor a napi minimum hőmérséklet 0 °C alatt van) száma. A csapadék alakulása sokkal bizonytalanabb, mert Magyarország két olyan zóna határán van, ahol ellentétes irányú változás várható: tőlünk délebbre szárazabb, északabbra nedvesebb lehet majd az éghajlat. Emellett valószínűsíthető a modelleredmények alapján, hogy a 21. században a nyarakat a csapadék csökkenése, míg az őszi és téli hónapokat a csapadék növekedése fogja jellemezni. Azonban a csökkenő és növekvő tendenciáknak köszönhető jövőbeli csapadékösszegek mennyisége nem fogja meghaladni a mediterrán éghajlat jellemző nyári és téli csapadékösszegeit.

Akár hiszünk, akár nem a klímamodelleknek, az óvatosság arra int, hogy készüljünk fel az esetleges változásokra, ami a vízgazdálkodást és a növénynemesítést érinti elsősorban. Az első esetben újra kell gondolnunk, hogy értelmes dolog volt-e leállítani a Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszert, és nem kellene-e utólag mégis megépíteni ahelyett, hogy egyszer a homokzsákokkal szaladgálunk, másszor meg vízhiány miatt leállítjuk a hajózást. Végig kell gondolni, hogy nem kellene-e megépíteni a Kiskunságon átvezető Duna–Tisza-csatornát, amelynek gondolata kereken háromszáz éves. És az is meggondolandó, hogy a genetikát tagadó, Liszenko-féle magatartás helyett nem lenne-e célszerű a 21. század genetikai ismereteit alkalmazni a növénynemesítésben.

Európai szinten pedig bátran fel kell lépni az irracionalitások ellen, bármilyen színben és formában jelentkezzenek is azok.