Lóránt Károly

Vélemény és vita

Klímavita – kinek van igaza?

Három közép-európai ország, Lengyelország, Csehország és Magyarország megtagadta hozzájárulását egy olyan klímaszöveg elfogadásához, amely kijelenti, hogy 2050-re az Európai Unió országainak el kell érniük a zéró nettó szén-dioxid-kibocsátást

A nettó kibocsátás azt jelenti, hogy az egyes országok csak annyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki, amennyit valamilyen módon – például erdők telepítésével vagy a földbe pumpálással – ki is tudnak vonni a légkörből. A hisztérikus hazai sajtókommentárok az ügyet úgy tárgyalják, mintha ez a három ország, de különösen hazánk, ezzel a döntésével megakadályozta volna a klímaváltozás megállításának nemes és szükséges célját, környezeti katasztrófák bekövetkeztét segítvén elő.

Az unió legfőbb vezetői, nem utolsósorban a legutóbbi választásokon megerősödött zöld csoportok nyomására is, elkötelezettek a zéró emisszió elérése mellett. Emmanuel Macron francia elnök például arra kérte az EU-t,
hogy állapítson meg egyértelmű célt a zéró nettó szén-dioxid-kibocsátás 2050-ig történő elérésére. Ám hogy mennyit érnek az unió vezetőinek ilyen jellegű célkitűzései, azt jól minősíti, hogy mit értek el a korábbi, hasonlóan hangzatos célkitűzésekkel. Az Európai Tanács (tehát az uniós miniszterelnökök összessége) például 2000-ben Lisszabonban olyan stratégiai célt fogadott el, hogy 2010-re az Európai Uniónak a világ legversenyképesebb, leg­gyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson.

A célkitűzés eleve irreális volt, és mint ismeretes, 2010-re az unió épp a világ egyik válságövezetévé vált, de még 2004-ben is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött célokat nem lehet elérni, az unió vezetése olyan jelentést tett közzé (Wim Kok-riport), amelyben a célok elérésének lehetőségét vizionálta. Ez most sincs másképp, a Der Spiegel épp nemrég közölt egy cikket, amelyben beismeri, hogy a klímapolitikai terén éltanuló németek sem fogják teljesíteni a 2020-ra vállalt céljaikat, nem utolsósorban azért, mert a német energiapolitikában tökéletes a káosz: az atomerőműveket leállítják, és szénerőműveket építenek helyettük.

Hogy a közmondásosan józan németek hogyan jutottak el idáig, az külön értekezés tárgya lehetne, de most fókuszáljunk magára a klímaváltozásra. Abban mindenki egyetért, hogy a klíma mindig is változott, a Föld történetében az átlaghőmérséklet 12 és 22 °C között mozgott, és az utóbbi évtizedek átlagos 14 °C-os hőmérséklete azt jelenti, hogy épp egy jégkorszakból tartunk kifelé. A legutolsó, Würmnek nevezett jégkorszak mintegy 10-12 ezer éve ért véget, azóta tart egy felmelegedési periódus, amely hol gyorsabban, hol lassabban halad előre. Földtörténeti szempontból azonban jelenleg még jégkorban élünk, mert a jégsapkák jelenléte számít rendellenesen hideg éghajlatnak, hiszen a földtörténeti átlagos 17 °C-os hőmérséklet mellett a Föld jégmentes. Az elmúlt ezer évben is jelentősen változott a Föld éghajlata, Vörös Erik 982-ben Grönlandot még zöldnek látta, ezért nevezte el zöld földnek. Ebben az időben a Jeges-tenger jégmentes volt, Grönlandon és Izlandon élénk mezőgazdasági tevékenység folyt, ennek ellenére a tengerek szintje nem különbözött lényegesen a maitól.
Később hidegebb időszak, „kis jégkorszak” következett, ami a 19. század közepéig tartott. Leghidegebb periódusában Nyugat–Európában az átlaghőmérséklet 1-2 °C-kal maradt el a 20. század végét jellemző adattól. Az 1960–70-es években még egy újabb jégkorszaktól féltünk, a hetvenes évek végétől azonban gyors felmelegedési periódus következett be, amelynek során mindmáig egy évtizedenkénti 0,17 °C-os melegedést tapasztalhattunk.

Az éghajlatváltozásnak mind természetes, mind emberi eredetű okai vannak. A legfontosabb természeti hatások a napciklus (napfoltok), a Föld pályaelemeinek (a tengely dőlésszöge, a tengely pörgettyű jellegű mozgása, a Nap körüli, ellipszis alakú pálya lapultsága) változása, a földkéreg mozgása és a vulkáni tevékenység. Az emberi okok döntő részét szén-dioxid-kibocsátáshoz kötik. Ezek arányáról folyik jelenleg a vita. A véleményskála egyik végén azt mondják, hogy az emberi tevékenység hatása kismértékű, a másikon – és a klímakutatók többsége ezt vallja –, hogy az emberi hatás erős. Ebből következik az a klímacél, hogy a szén-dioxid-kibocsátást mérsékelni kell.

A 2015-ös párizsi éghajlatvédelmi egyezmény azonban nem a szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozik, hanem a Föld átlaghőmérsékletére, és azt mondja, hogy a Föld átlaghőmérsékletének növekedését az ipari korszak előttihez képest jóval 2 °C (lehetőleg 1,5 °C) alatt kell tartani. Az már a Föld hőmérsékletének változását döntő mértékben a szén-dioxid-kibocsátáshoz kötő klímamodellekből következik, hogy e cél eléréséhez a világ éves szén-dioxid-kibocsátását negyven gigatonna alatt kellene tartani. Ezzel szemben még ha a nemzeti célok elérhetők is lennének, 2030-ra a jelenlegi 33 gigatonnás emisszió 55 gigatonnára fog növekedni.

E növekedés megállítása irreális célkitűzés, mert a ma még fejletlen országok iparosodása nehezen képzelhető el a szén-dioxid-kibocsátás növekedése nélkül. Ezek az országok ugyanis nem olyan gazdagok, hogy szélerőművekkel kísérletezzenek, energiafelhasználásukban szükségképpen fosszilis energiahordozókra (szénre, szénhidrogénekre) fognak támaszkodni, és a kibocsátás-növekedés döntően ezekből az országokból fog származni.

Mindebből következik, hogy ha valaki hisz abban, hogy a Föld átlaghőmérséklete a szén-dioxid-kibocsátással egyértelműen szabályozható, annak nem azon kell törnie a fejét, hogy hogyan lehetne még irreálisabb követelményeket támasztani mondjuk a német autóiparral szemben, hanem azon, hogy a gazdag országok hogyan segítsék a szegényeket abban, hogy energiafelhasználásukban minél kevésbé támaszkodjanak fosszilis energiahordozókra. A mai technológiai ismeretek mellett ennek leggazdaságosabb módja az atomenergia. Kína például kis kapacitású atomerőműveket fejleszt, hogy azok hő- és villamosenergia-termelésével megoldja az eddig döntően széntüzelést használó északi régiók szennyezésmentes energiaellátását. A kis kapacitású atomerőművek alkalmazásával meg lehet spórolni a távvezetékek költséges kiépítését, amibe egyébként a német szélerőműprogram is belebukott. A kis atomerőművek Afrikában is alkalmazhatók lennének, ahonnan a jövőbeli szén-dioxid-kibocsátás növekedésének jelentős része várható.

A szén-dioxid-kibocsátás mérséklésének tehát – ha már hiszünk klímabefolyásoló képességünkben – lennének észszerű megoldásai is, de még okosabb dolog felkészülni a klímaváltozás esetleges hatásaira. Az Országos Meteorológiai Szolgálatnál folyó klímamodellezés szerint Magyarország területén a 21. század közepére 1-2 °C-os, míg az évszázad végére akár 3-4 °C-os melegedés is várható, de évszakonként eltérő módon. A nyári időszakokban várható a legnagyobb melegedés, ennél kisebb lesz a telek hőmérséklet-növekedése, míg tavasszal csak mérsékelt lesz a változás. A téli időszak melegedése azt is jelenti, hogy kevesebb lesz, az évszázad végére akár a felére is csökkenhet a fagyos napok (amikor a napi minimum hőmérséklet 0 °C alatt van) száma. A csapadék alakulása sokkal bizonytalanabb, mert Magyarország két olyan zóna határán van, ahol ellentétes irányú változás várható: tőlünk délebbre szárazabb, északabbra nedvesebb lehet majd az éghajlat. Emellett valószínűsíthető a modelleredmények alapján, hogy a 21. században a nyarakat a csapadék csökkenése, míg az őszi és téli hónapokat a csapadék növekedése fogja jellemezni. Azonban a csökkenő és növekvő tendenciáknak köszönhető jövőbeli csapadékösszegek mennyisége nem fogja meghaladni a mediterrán éghajlat jellemző nyári és téli csapadékösszegeit.

Akár hiszünk, akár nem a klímamodelleknek, az óvatosság arra int, hogy készüljünk fel az esetleges változásokra, ami a vízgazdálkodást és a növénynemesítést érinti elsősorban. Az első esetben újra kell gondolnunk, hogy értelmes dolog volt-e leállítani a Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszert, és nem kellene-e utólag mégis megépíteni ahelyett, hogy egyszer a homokzsákokkal szaladgálunk, másszor meg vízhiány miatt leállítjuk a hajózást. Végig kell gondolni, hogy nem kellene-e megépíteni a Kiskunságon átvezető Duna–Tisza-csatornát, amelynek gondolata kereken háromszáz éves. És az is meggondolandó, hogy a genetikát tagadó, Liszenko-féle magatartás helyett nem lenne-e célszerű a 21. század genetikai ismereteit alkalmazni a növénynemesítésben.

Európai szinten pedig bátran fel kell lépni az irracionalitások ellen, bármilyen színben és formában jelentkezzenek is azok.

Kapcsolódó írásaink

Jobbágyi Zsófia

Jobbágyi Zsófia

Férfimunka

ĀNőnek maradni és lenni, igazi példát mutatni élethosszig tartó, kőkemény feladat

Szalai Attila

Szalai Attila

Szivárványos tatyó

ĀAz IKEA tájékoztatta munkavállalóit, hogy kell viselkedniük az LMBT+ emberekkel. Egy lengyel katolikus munkavállalójuk mindezt sérelmezte, ő, a tolerancia jegyében, már nem dolgozik a cégnél

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom