Különös rekviem

Éppen fél évszázada, 1969 nyarán halt meg Magyarországon valaki. A nyakában táskát viselt, a kezében fura, kétágú fémeszközt tartott, egyenruhája volt és egyensapkája, télen ormótlan, ólomnehéz, vaskos-prémes bundában és halinacsizmában toporgott, időnként karmesterszerű mozdulattal meghúzott egy, a plafonról lelógó bőrszíjat, mire éles, messzehangzó csengőszó csilingelt végig, úgy tűnt, egészen a láthatárig, az emberek meglódultak, „kapaszkodni tessék!’”, hallatszott a vezényszó, a kanyarban időnként éles csikorgást lehetett hallani, nagysokára, de végül mindig, rendre újabb, hangos utasítást: „Boráros tér, végállomás, tessék leszállni!” Vagy csak ennyit, lakonikusan: „Nagyállomás! Nem megy tovább!”

Később röghözkötötté vált. Ahányszor csak vártuk a megállóban az addig két vagy három kocsiból álló, peronos, „lenyikkanó ajtós” szerelvényt, egyre gyakrabban üvölthettünk fel diadalmasan a srácokkal: Csuklós jön! A csuklós! A csuklóson hátul ült, egyszemélyes fémpult mögött, a felszállók sorban eléje járultak, kicsit mint áldozáskor a pap elé a hívek, leszurkolták a viteldíjat, és megkapták a jegyet. Amit már, úgy emlékszem, nem is lyukasztott ki. Kezdett feltűnni a fogódzókra szerelt lyukasztó. A másik lyukasztó, az a kétágú fura fémtárgy – eltűnt. Mint – ötven éve immár – ő maga is. A kalauz. A villamoskalauz. Akinek női figuráját legemlékezetesebben talán Pogány Judit örökítette meg a Csinibaba című Timár Péter-filmben, a mostanra már az egzotikum dzsungelszerű ismeretlenjébe burkolózó „átszállótól” és „vonaljegytől” bravúrosan eljutva annak roppant gyakorlatias bizonyításáig, hogy bizony még kánikulában is van alsónemű a kalauznőkön…

Állok a Vörösvári úton, dermedten nézem, amint rakétaszerű sebességgel nyilaz el egymás mellett két ellentétes irányba az 1-es villamos, ami inkább emlékeztet holmi áramvonalas japán szuperexpresszre, amint űrsebességgel suhan tova szépen megművelt jövőbéli sci-fi tájakon, mint rendes nagyvárosi, Újpesten vagy Rókuson vagy Angyalföldön végigbillegő-csikorgó „tujára”. Csilingeléssel vagy anélkül, csuklósan vagy csuklótlanul. Holmi kalauzt már nem is említve, hiszen az meg végképp körülbelül úgy illene ide erre a végtelen hosszúságú csodamonstrumra, mint hajléktalan az Oscar-gálára.

Hát igen, öt évtized. Ami egyébként a históriában még öt perc sincs, sőt öt másodperc is alig. Csak éppen el lehet mondani, hogy fejlődés és régmúlt, és hol van az már, és egyáltalán. Igen: hol van, hova tűnt a több mint jelképes nevű Kádár utcából a Váci úton kifelé, Újpestre induló aprócska, 14-es jelzésű járat, amelynek több mint gyönyörködtető bámulásával – a közeli Balzac utcát jelentő rokoni lakban történt, sűrű tartózkodásaim idején – nem tudtam betelni.

Most mégis érte, értük szól a harang. A kalauzok meg a régi villamosok rekviemje persze a régi városok, a régi világ olyan rekvizítumaiért is szól, mint a jéggyár, a bambi vagy a kétforintos fagylalt. Csakhogy ez, tudjuk, távolról sem a kádári világot visszasíró, hálisten mind gyérebb számú szerencsétlen örök MSZP-szavazó nosztalgiája, nem. A kalauz, Kosztolányi örök Don Quijote-i életvillamosának halhatatlan népi Sancho Panzája, öt ellobbant évtized után nagyon is megérdemel egy elmorzsolt, könnyed-szomorkás könnycseppet. Mert életünk derűs-tragikus, nélkülözhetetlen része volt, amint jött, álmunkban – és ébrenlétünkben – csöngetett egy picit, lyukasztott és szólt, ha elérkezett a végállomás. Ha úgy hozta a sors, hát harcolt és barikádnak felborított villamoskocsiból lőtte a megszállókat, máskor segített le- vagy felszállni és további segítséget hívott, ha valamelyik embertársának szüksége volt rá. És mindeközben pontosan tudta, hogy csak akkor utazunk érvényesen, ha megvan a jegyünk. Ami az életutazás tisztességére jogosít, egészen a végállomásig.