Vélemény és vita

Riasztás

Értelmes cselekvésre hisztériával és pánikkal átitatott lélekkel kevés az esély

Kihívó szép nyári hőségben leültem ide most megint a fenyegető és egyben hívogató fehér lap elé – időnként úgy érzem, bensőséges kapcsolatban vagyunk –, és azt mondta nekem tettetett felháborodással: „Ezt tennéd velem?”. Kicsit hallgatott, aztán őszinte sértettséggel felhorkant: „Na ne!!! Hogy képzeled? Elment az eszed?” Megsértődtem, s akkor mímelt riadalommal, megalázkodva ezt suttogta: „Nem, nem, nem! Ne állj fel! Ne hagyj itt. Gyerünk! Fog ez menni. Ez elég jó!” De rögtön hozzátette: „Nincs jobb?”

Arról akartam írni, hogy milyen felzúdulást okozott egyes értetlen szomszédainknál, s itt bent is a reménytelen „társbérletben”, a magyar parlament döntése, hogy jövőre meghirdette a nemzeti összetartozás évét. De már meggondoltam. Isten látja lelkemet, talán elhiszik nekem amerre magyarok élnek, sőt a magyar parlamentben is, hogy rajtam nem fog múlni. Bár belátható időkig visszanyúlva családi szinten nincsen rokonom egyik elcsatolt területen sem, s „amerikás” viszonylatban is zérón állok, de mindazokat, akik magyarnak vallják magukat, magyarul éreznek, gondolkodnak, beszélnek és álmodnak, közvetlen vérrokonaimnak tartom. Sőt, azokat is, akik már nem ismerik anyanyelvünket, de valahol, valamilyen szélben, valamilyen mennydörgésben, fájdalomban és örömben megérzik őseik egykori öleléseit, csókjait.
Mindannyian vágynánk egy kicsit felszabadulni. Az összetartozás – veled én és te énvelem – igazi felszabadulás. S mégis, túl sok a súlyos dilemma, a döntési kényszer, túl sok fenyegetés ömlik ránk – igazság és hazugság is lehet! – és nincs egy pillanat nyugtunk. Ilyen lett a világ. Ilyenné tettük. Fenyegetővé.

A döntéseink, mintha csak egy napra szólnának. Biztosan nincs így, de így érezzük. Vagy csak én érzem így. A felszabadulásról szeretnék szólni. Az örök fenyegetés alóli felszabadulásról. S megmondom azt is, hogy az önös érdekből fenyegetők, az önös érdekből világvégét hirdetők felelőssége óriási lesz, ha a világunkat, gyermekeinket fenyegető valós veszélyekre nem tudunk majd időben válaszokat találni. Mert tényleg vannak veszélyek, de az őszinte hang alig jut el a fülekhez. Sokkal inkább a harsány, hamis fenyegetés. Fenyeget a Nap, az Óceán, a Tudomány, a Szabadság, a Lány és a Fiú szerelme, a Tradíció, az Ember, s az ikes igék, azok aztán végképp. S milyen nehéz hozzátenni: igen, tényleg, de velünk az Isten. S nem is teszik. Homályban botorkáló önjelöltek magukat képzelik a Teremtő helyébe mindenféle csoportokban: majd ők engedélyeznek és tiltanak. Soha sem fogják megérteni, hogy nem ember küldte Krisztust erre a világra, s megszavazni, hogy járt-e erre, vagy sem, annyira értelmetlen, mint a Napot, Óceánt, Tudományt, Szabadságot, Lány és Fiú szerelmét, a Múltat és Jövőt megpróbálni gúzsba kötni.

Először is itt van a szerelem. A Fiú és a Lány szerelme. Mennyire is szabadok a szerelmesek! Mert velük az isteni adomány: a jövő. Csak az övék. S ott a Nap s a víz, amely újra és újra megtermékenyíti a völgyet. Az ember munkája által. Szőlő, búza, virágok: élet. S ott a Tudomány. Ezzel mennyi baj volt! Mintha nem az ember java vezetné, s mintha már régóta ez lenne a helyzet. Haszon, pénz, értelmetlen megélhetés, hírnév. Óh, milyen igazságtalan vagyok! Köszönet mindenkinek, aki az életért, a világosságért dolgozott. Fleming, Pasteur, Szent-Györgyi és sokan mások. Hogy miként lett a Tudomány legnagyobb elismerése – sőt az irodalomé és a békeszereteté is – a dinamitos Nobel által alapított díj, az megint pusztán a haszon és a hírnév kérdése. De már így alakult, s hogy így alakult, annak bizonyára megvan a maga oka. Emberi oka.

Hogyan is szabadulhatnánk fel az állandó fenyegetés alól, amikor naponta halljuk harsogni a rádióból: Riasztás! Sugárzás! Fertőzés! Napra ne menjünk, fűbe ne feküdjünk, ezt ne együnk, azt ne igyunk. Legjobb lenne emberek közé sem mennünk. Ülni egy steril dobozban, „egészséges” mesterséges félhomályban egyedül s bámulni egy képernyőt, ahol folyamatosan mutatják nekünk az Életet. Leginkább, hogy milyen katasztrófák történnek a bolygón. Malajziában elsüllyedt a komp, Kaliforniában ég az erdő, Indiában szakadékba zuhant a busz, Spanyolországban kiléptek medrükből a folyók, Brazíliában a földcsuszamlás maga alá temette a várost, Oroszországban leomlott egy tízemeletes lakóház. S akkor hol vannak még az ember által okozott katasztrófák: nem adta meg az elsőbbséget, felrobbantotta magát a piacon, találomra halomra lőtte a gyerekeket, törzsi vérengzés az őserdőben, egy baltával agyonverte szomszédját, felrobbant a fúrótorony, lezuhant a repülőgép, teherautójával belerohant az ünneplő tömegbe. Áldod a sorsod, Ember, itt a dobozban?

Aztán mindebből „politika” lesz, keresik a felelősöket, akiket meg lehet bélyegezni. Megkezdődik a politikai tőke kovácsolása: s jön a rengeteg volna, volna, volna. Mindig a volna. Hogy ha ők kaptak volna hatalmat, akkor aztán ilyesmi semmiképpen nem történhetett volna, s ami történt azért mások a felelősek. Mindig mások. S ha nem kapnak hatalmat, akkor százszor ennyi katasztrófa lesz, végső soron elpusztul az emberiség. „Megmentjük a Földet” – ez a legújabb politikai szlogen. Egy politikai program. Nem kell elaprózni. Ezt mindenki érti. Már látjuk is a hollywoodi filmeken, zajlik a végső visszaszámlálás, a digitális órán már csak egy perc, már csak tíz másodperc, már csak kettő!

Riasztás! És sikerült! A jó zsinórt vágta el a világmegmentő főhős. Szinte látjuk legördülni a hatalmas köveket az irányító központban képernyőkre meredő statiszták szívéről. Hát megmenekültünk. (Persze csak a következő folytatásig, ha a bevétel indokolja.)

Hogyan szabadulhatnánk fel ez alól az iparággá, életformává vált rettegés alól? Ne figyeljünk rá? Nem lehet, mert együttérzésünk az áldozatoké. Nem lökhetjük el magunktól őket, mert mi tényleg velük érzünk. S, hogy ember alatti lények a szenvedésből, halálból, a jövendő mába nyíló veszélyeiből politikai tőkét kovácsolnak, nem keményítheti meg a szívünket annyira, hogy legyintsünk az egészre. S a gyermekeink és unokáink jövőjét is féltjük, s még egy kicsit a magunkét is. Nagy tehát a kísértés: ördögi. Komoly próbatétele ez a mai emberiségnek. Figyelnünk tehát kell, és tenni is, de értelmes cselekvésre hisztériával és pánikkal átitatott lélekkel kevés az esély. Felszabadulásunk legelső fokozata – mindig is ez volt – a megszabadulás mindenféle mesterségesen keltett félelmeinktől. Van úgyis elegendő belső rémünk: betegség, magány, lelkiismeret-furdalás. Bízni magunkban, az Emberben és az Istenben. Mondom ezt én, aki érzem, hogy nem ér már rá az elköszönés. Itt az ideje. És ehhez kell a legnagyobb bizalom, ami csak létezik ezen a világon.

Mégis azt üzenem: történelmünk tanítson minket, hogy amikor már itt a baj, ne legyen váratlan a sodró víz, a gyulladó tűz, a tatár, a török. Legyünk akkorra már felkészülve. Gátakkal, dézsákkal, karddal és kereszttel. Ne futkossunk fűhöz fához, ne jajveszékeljünk, s egymást ne hibáztassuk. Lelkünk ne riadjon, ne kínozza magát. Tegyünk meg mindent, mit lehetett, s megnyugszunk, felszabadulunk, akkor is, ha legázol a víz, ha elfüstöl a város, ha legyőz az ellen, s mind egy szálig elveszünk ebben a csatában. Mert nem veszünk el mind egy szálig! Ezer és száz csatát vívunk. Székelyföldön, Csallóközben, Kárpátalján, mindenhol, ahol élünk. Budapesten is. A Nap sugarai nem lángoló nyilak, s az Óceán olyan mély, hogy még nem is láttunk a mélyére. A szerelem, ha kell oda is lelát, s a múlton, ködön is át, minden távolságon át, az Isten nagy menedéke gyanánt. S a várost újra felépítjük, az országot megszervezzük. A mocskot eltakarítjuk, a halottainkat hitvallón eltemetjük. Ezt tesszük, végre megnyugodva, felszabadulva.

Most látom, hogy mégis az összetartozásról kerekedett ki itt valami kurucos ének. De ennek a következő év csak egy fájó, emlékező pillanata lesz, s igazi próbái a következő ezer évek. S milyen jó lenne, ha nem állandó fenyegetésben telnének.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A hóemberek igazsága

ĀFricska. A liberális buborék-univerzumban most ismét az lesz az izzadságos munka, hogy megmagyarázzák: a hóembernek igazából jót tesz a szolárium

Ulicza Tamás

Ulicza Tamás

Klímavédelem vagy migráció?

ĀÚgy tűnik, a világpolitika két részre szakad egy mesterségesen generált törésvonal mentén: mitől féljünk jobban, a migrációs válságtól vagy a globális klímakatasztrófától? Melyik a fontosabb, a nagyobb ügy?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom