Nyakravaló

Megkérdeztem tőle még itthon, hogy milyen öltözéket vigyek az útra. Azt válaszolta: „Az öltöny mellett hozzál szép nyakkendőket is.” A nyakkendőviselet ugyanis szinte kötelező az Egyesült Államokban, ha közszereplésre vállalkozik valaki (akár vendég is), a televízióról nem is beszélve. A Brazíliában zajló dél-amerikai futballválogatottak tornáját (Copa América) kommentáló négy állandó szakember az államok televíziójában természetesen szintén nyakkendőt visel, pedig mondhatnók, hogy a téma a sport. A nyakkendő viselői megtisztelik a nézőt, a hallgatót azzal, hogy olyan öltözékben jelennek meg a stúdiókban, amely méltó az eseményhez, a megszólalásukhoz.

Vasárnap érkeztem haza amerikai utamról, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, azonnal bekapcsoltam a televíziót, megtudakolandó, milyen hírek várnak itthon. Az egyik csatornán három ellenzéki főpolgármesterjelölt próbálta meggyőzni a hallgatóságot arról, miért ők a legrátermettebbek erre a feladatra. Egyikük – horribile dictu – kigombolt ingben és lazac színű nadrágban feszített! Megdöbbentett, hogy a téma komolysága mennyire nem látszott az öltözékén. Nincs szerkesztő, nincs rendező, aki felhívná a figyelmét, hogy mi illő ebben a szerepkörben? Tarlós Istvánt, a jelenlegi főpolgármestert sohasem láttam nyakkendő nélkül, amikor a televízióban nyilatkozott.

Évekkel ezelőtt vívóküldöttséggel utaztam a New York-i kardversenyre, és a Central Park mellett található híres, patinás New York Athletic Clubban szálltunk meg, ahol a verseny is zajlott. Fáradtan, kimerülten érkeztünk meg a hosszú út után a klubba, ahol azonnal a szobáinkba igyekeztünk. Engem azonban a főportás megállított, és közölte, hogy csak a hátsó lépcsőt használhatom. „Miért?” – kérdeztem. „Nyakkendő nélkül itt nem lehet közlekedni” – mondta. A válogatott tagjainak csipkelődő megjegyzéseit kellett lenyelnem, hogy éppen én, aki a nyakkendő barátja vagyok, részesülök ebben
a „megaláztatásban”.

S ha már a nyakkendőről írok, hadd említsem meg, hogy a nyakra kötött kendő először a római legionáriusoknál tűnt föl, bizonyára a hideg ellen védték vele magukat. Aztán XIV. Lajos katonái viselték, főleg a horvát regiment; állítólag a neve is innen adódik: a franciák a „croate”-ot (ami horvátot jelent) pontatlan kiejtéssel „kravat”-nak ejtették a 17. században. A véres steinkircheni csatát 1692-ben vívták, amelyről Voltaire így számolt be: „A férfiak akkoriban csipke nyakravalót viseltek, melynek felkötése elég sok időt és fáradtságot igényelt.” A biedermeier és a romantika évtizedeiben a művészien megkötött nyakkendő dívott. A 19. század utolsó harmadában a nyakkendőcsokor lelógó végeiből alakult ki a mai nyakkendő.

Amíg azonban napjaink tengerentúlján szenvedélyesen hódolnak ennek a ruhadarabnak, addig nálunk nemegyszer az elhanyagolt, a topis, a lezser a módi, függetlenül attól, hogy a téma, a helyszín megkövetelné a nyakkendőt.
A test ellen elkövetett legkisebb erőszak is majdnem mindig visszahat a szellemre.

Ezért aztán sohase feledjük a tiszteletet! Ez majd sok embernek örömet okoz, a többi pedig megdöbben.