Montenegró

A rendszerváltoztatás előtt kevés tere volt annak, hogy valaki – főként családosan – külföldi nyaralást tervezzen. A közös családi nyaralás, főként ha nyugati volt az úti cél, azzal a kockázattal járt az állam számára, hogy mindannyian külföldön maradnak, azaz disszidálnak. Komolyak voltak az anyagi korlátok is. Külföldi fizetőeszközhöz jórészt nem vagy csak erősen korlátozott módon lehetett hozzájutni, még a „béketábor” pénzei is korlátok alatt álltak. Ezen kívül komoly technikai akadályok is tornyosultak az utazási vágy elé. Alkalmas és elérhető tengerpartok Romá­niában és Bulgáriában, esetleg az akkori Jugoszláviában (praktikusan Horvátországban) voltak. Az egyéni utak jórészt tervezhetetlenek voltak, maradt a társasutazás az IBUSZ (hajdani monopol utazásszervező) keretében és a maga kényszereivel.

Ennél kissé többre vágyakozva a 80-as évek közepétől összekuporgattunk annyit, hogy teljen egy jugó tengerparti kempingezésre, beszereztük a szükséges pecséteket is a szoci útlevelekbe, és irány az Adria. A benzinköltséggel úgy spóroltunk, hogy még a magyar határon csurig tankoltunk, stikában még egy marmonkannát is megtöltöttünk, és jórészt csak az Isztriára mentünk. Később néhány dugi márkát – a devizakódexben szereplő büntetési határ alatt – elrejtve, lejjebb is merészkedtünk. Merészségünk csúcsa Ston volt, Dubrovnik közelében. Ma is emlékezem, hogy az 1300-as kombi Lada már köhécselt, amikor hazafelé Letenyénél ismét átléptük a határt, olyan kevés pénzünk maradt a tankolásra a jugó oldalon.

Korábban csak nagyapám bátyjától hallottam Montenegróról, aki végigharcolta az első világháborút és dicsérte az ottani katonák vitéz helytállását. Az utóbbi időben azonban olyanoktól is hallottam az országról, akik ott töltötték a szabadságukat és áradoztak a vendéglátás színvonaláról. Nosza, vágjunk bele kisebb családi és baráti körben mintegy tízen. A távolság 1050 kilométer háztól szállásig, jórészt autópályán, igaz, három határ is közbejön, mert két rész Horvátország közé pár kilométerre Bosznia is beékelődik. A csepp ország tizennégyezer négyzetkilométer, lakosainak száma mintegy hatszázötvenezer, fővárosa a százötvenezres Podgorica. Méretei és a lakosság száma összevethető két átlagos magyar megyéjével. Montenegró hajdan egyike volt a hat jugoszláv tagköztársaságnak, majd a széthullás után az úgynevezett Kis-Jugoszláviának is egészen 2006-ig.

Ekkor vettek a montenegróiak egy mély lélegzetet, és népszavazást rendeztek. Megkérdezték a népet, hogy kívánnak-e a jövőben külön, független államban élni, amit a nép meggyőző fölénnyel meg is szavazott. Valóban igazat beszélt néhai nagybátyám, amikor a montenegróiak bátor kiállásáról szólt. Aligha volt ugyanis feledhető a jugoszláv széthullás története a 90-es évek közepétől, kétszázezer háborús halálesettel, tömeggyilkosságokkal és a kétmilliónyi, otthonából elűzött emberrel Ljubjanától Eszékig, Tuzlától Dubrovnikig és Vukovárig, de a montenegróiak kockáztattak.

És bejött nekik, ahogy a mondás szól, mert aki mer, az nyer, gyáva népnek pedig nincs hazája. De a bátor saját hazát nyer, mint a montenegróiak, ahol ők a gazdák. Félniük ugyanis nem csak a közelmúlt kísérteteitől kellett volna. Gondoljuk meg, hogy a szétválással Szerbia elvesztette egyetlen tengeri kijáratát, tengerparti üdülőövezetét. A bátor történelmi népszavazás úgy történt, hogy Montenegróban sem teljesen homogén a társadalmi közeg. Csak a relatív többség vallja magát nemzetiség szerint is monteneg­róinak, jelentős a szerbek, bosnyákok és albánok aránya is. Ami a nyelvet illeti, vitatott, hogy a montenegrói külön nyelv-e, vagy csak egy spe­ciális szerb nyelvjárás. Mégis vannak szerbek is Montenegróban, akik bár határozottan szerb anyanyelvűnek, de montenegróinak vallják magukat. Egyébként szinte a teljes volt Jugoszlávián végigvonul ez a nyelvi elhatárolódás. Emlékszem, még a régi jugó időkben egybe is volt írva, hogy szerbhorvát nyelv. Igaz, hogy a szerbek cirill, a horvátok pedig latin betűket használnak. Viszont ha ma véletlenül a lenti közegben szerbhorvát nyelvről szólnánk, lehet, hogy mindkét oldalról kapnánk egy-egy hatalmas tockost.

Nagy fokú a vallási pluralitás is. A többség ugyan ortodox hívő, de bőven vannak muszlimok, sőt római katolikusok is. A kiválási népszavazás óta a kis ország remekül építi nemzetközi kapcsolatrendszerét, 2017 óta tagja a NATO-nak, ugyanakkor kiemelkedően gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat ápol Oroszországgal, de elviselhető a kapcsolat a hajdani nagy testvér szerbekkel is. A többdimenziós nemzetközi kapcsolatrendszer ellenére, vagy talán éppen ennek jelentőségét felismerve, nem lehet hallani mégsem azt az eszeveszett jajveszékelést, ami például hazánk bizonyos köreit jellemzi, ha közvetlen kapcsolatokat létesítünk olyan országokkal, amelyeket az európai balliberális elit éppen a szégyenpadra ültet, mint teszi ezt manapság Oroszországgal. (Putyint nem szeretik, de Jelcint szerették. Az oroszok ezzel pont fordítva vannak.)

Különleges megoldást választott Montenegró pénzneme tekintetében is – látva, hogy kis országokat valódi szándékaitól és érdekeitől úgy lehet a legkönnyebben eltéríteni, ha kívülről manipulálják a pénzüket. Mindezeket mérlegelve a dinárból kiszállva Montenegróban a fizetési eszköz az euró. Az árszínvonalat a hazai fizetőképes kereslethez igazítják. Ez a hozzánk hasonló turistáknak nagyon jó hír. Az összehasonlítás kedvéért, míg egy gombóc fagyi a horvát partokon lehet 450-500 forintnak megfelelő kuna is, ugyanezért Budvában beérik ötven eurócenttel, azaz mintegy 150-160 forinttal. Régóta szeretném megfejteni annak a titkát is, hogy szerte Európában és így a Balkánon, Montenegróban is a benzin drágább 15-20 százalékkal, mint a gázolaj. Ez nálunk már évek óta éppen fordítva van, de senki nem siet ezt megmagyarázni, vagy nincs is erre elfogadható magyarázat?

Montenegró gazdasága egészséges ütemben fejlődik, az utóbbi három évben a növekedés 3-4,5 százalék közötti. Szerkezetében kissé instabil, hiszen erősen rászorul az importra, noha eladósodottságuk még mindig nem tragikus (67 százalék GDP-arányosan). Ideálisabb szerkezet mellett a jelenleg 15-16 százaléknyi munkanélküliből sokan újra dolgozhatnának, és vélhetően a fizetési mérleg is egyensúlyba jöhetne. Az idegenforgalom nagyon ígéretesen fejlődik, és jó foglalkoztató. Bevált modell, hogy a főszezonban áramlik a munkaerő az idegenforgalomba, de télen és ősszel inkább építkeznek. Az idegenforgalomba dől a külföldi tőke, főként az orosz. Elsősorban a nyári turizmus a jelentős, de a kis ország változatos klímája kedvez a téli utaknak is. Montenegró közepe ugyanis hegyes, így a tengerparti mediterrán klíma mellé kontinentális is társul.

Az orosz kapcsolat évszázados, visszavezethető az első világháború előtti időkre és az orosz törekvésekre, hogy meleg tengeri hozzáférésük legyen. Az országban nincs látható szegénység. A relatív szegénység a lakosság kevesebb mint hét százalékát érinti. A nehéz terepen ugyan autópályák nem épültek, de a kétsávos utak burkolata kitűnő, a közlekedés zavartalan, hasonlóan a közművek stabilitásához (víz, áram, csatorna a városokban).

A kis Montenegró iskolapéldája annak, hogy miként lehet boldogulni Kelet és Nyugat szorításában, ha azt nem szorításként, hanem lehetőségként fogják fel, és így is láttatják.