László, a király

Járunk-kelünk itt, a nagyváradi székesegyház kincstárában, nagyszerű fiatal tudós, Lakatos Attila magyaráz: egyszerűen mindent tud a város egyháztörténetéről, a székesegyházról, magáról Váradról, no meg nagy királyáról, Szent Lászlóról, büszkén mutatva a győriekkel évszázadokig tartó nagy vitát-pereskedést kiváltó hermamásolatot. A fejereklyetartót elnézve, a történeteket hallgatva az ember nehezen tud úrrá lenni megindultságán, Attila elmondja, a herma, az újkori nagyváradi székesegyház legbecsesebb művészeti, liturgikus és történelmi kincse 125 esztendős története során bizony nem szenvedett hiányt kalandokban. A katedrális kereszthajójában található oltáron kialakított, páncélszekrénnyé átvarázsolt tabernákulum, vagyis az oltári szentség őrzésére szolgáló szekrényke védte két világháborún és idegen katonai megszállásokon át a pusztítástól, a kommunizmus évtizedei alatt pedig némi ravaszságtól sem mentes papi gondosság őrizte meg a diktatúra nemesféméhségétől, hogy ma a szent királyról elnevezett csodás gyűjteményben láthassák tisztelői.

A fiatal kutató mutatja: az egyházmegye gyűjteményében barokk képtár, felbecsülhetetlen értékű, több száz éves liturgikus ötvöstárgyak és ruhák éppúgy találhatók, mint a régi Várad egyháztörténetének dokumentumai. És persze mesél, mesél László királyunkról, akiről ottjártunk után nem sokkal, a váradi Szent László-napok megnyitóján Kásler Miklós miniszter azt mondta, az egyik legnagyobb magyar államférfi volt, nevéhez fűződik az első keresztény aranykor, amikor befejezte Szent István állam- és egyházszervező munkáját. Az egyik legkiválóbb hadvezér emlékét pedig jó, ha tudjuk, legendák sora őrzi a magyarság emlékezetében, de alighanem abban van leginkább igaza Kásler Miklósnak, hogy egy erőteljes Szent László-kultuszra ma is nagy szükségünk van. Nagyváradon is meg másutt is. Mindenfelé a magyarok világában.

Mert a kultuszok – kultuszaink – az életmentő jellegű nemzeti tudat, ebből következően pedig a belőle kinövő és ledönthetetlen, óriás fává erősödő nemzeti méltóság, erő és öntudat dobbantódeszkái lehetnek. A megdöbbentő mértékű és szépségű magyar Szent László-hagyományt egyáltalán nem csak művelődéstörténeti kuriózumként és „érdekes” históriai emlékekként kell, kellene számon tartanunk. Itt az idő a cselekvésre – és a király ezt alighanem pontosan tudja.

Régi képeslap előttem, Szent László képe mögött Várad sziluettje, a felirat: „Szent László védi Nagyváradot!” Igen, de nem ártana végre tudomásul venni: a szent király csak úgy és akkor védheti városát, ha lelkünkben nemcsak otthonra lel igazán, de énünk része is lesz, ha pontosan tudjuk, érezzük, mi mindent is jelent, jelenthet nekünk. Akárcsak azoknak a váradiaknak, akik időről időre zarándokként járulnak elé. Még akkor is, ha a román hatalom persze váltig nem engedi, hogy a székesegyház előtti, monumentális szobra az őt megillető helyen – a város eredetileg az ő nevét viselő főterén, ott, ahová előbb Mihai Viteazul politikai kalandor, majd Ferdinánd román király szobrát tették – kellene hogy álljon.

Szent László hermáját évszázadokon át a seregek előtt vitték harci buzdításul. Egyben azt is sugallva: a nagy király itt van, velünk van, ha kell, segít majd. Egyik alkalommal az ezüstfej eltűnt, amikor pedig előkerült, rejtélyes módon nagyon nedves volt – mintha alaposan megizzadt volna, kénytelen lévén a küzdelembe avatkozni. Amikor a székelyek élet-halál harcukat vívták a tatárokkal 1354 nyarán, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején aranykorona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – így áll a névtelen minorita krónikájában. És miután eldöntötte az ütközetet a magyarok javára, e forrás szerint nemcsak különválasztott fejét, de egész bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon. Egyik esszéjében Döbrentei Kornél azt írta: „Ha ma jönnél segíteni, hiszem, jobban megizzadnál.” És hozzáteszi: „Idvez légy, kegyelmes Szent László király.”

Itt tartunk most.