Az Emlékezés Könyve

Van az irodalomban egy sajátos alkotótípus, a „homo memoricus”, az emlékező író. Mert az írás egyúttal az emlékezet kitágítása – Borges szerint a könyv „az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása”. Krúdynál ez egészen sajátos módon működött: Kosztolányi írta, hogy már olyan dolgokra is emlékezett, amelyek soha meg nem történtek vele. Az „emlékszem”, az „álmodom” és a „látom” élményének ötvözete a Krúdy-próza finom és lebegő szövete – nem lehetünk biztosak benne, hogy amire az író „emlékezik”, az vajon nem álom-e, és amit pillanatnyi látványként ír le, az nem a valódi és megálmodott emlékeinek ötvözete-e.

A soha meg nem történt dolgok ott vannak már a középkori történetírók műveiben, az emlékiratok és a naplók lapjain, nem beszélve a mai liberális sajtótermékekről, amelyek nemcsak a soha meg nem történtekről számolnak be, hanem a megtörténteket is elhallgatják. Kundera szerint a huszadik században „a regényírók egyre fogékonyabbak lettek a valószerűtlenség költészetére”, és ez a jelenség bizony mára a sajtóba is átvonult. A regény összemossa a történelmi idővel a főszereplő életének az idejét, tehát a regényíró nem történelmet rekonstruál, hanem alakokat és sorsokat teremt – s erre is van egy új médiaszavunk: „vágyvezérelt újságírás”.

De maradjunk az irodalomnál. Az emlékezés írásszervező aktusára Proust Az eltűnt idő nyomában regényfolyammal kínálja a legismertebb példát. A tizenhat kötet egyetlen emlékezéssor. A cselekmények nem a külső időben, hanem belül, a szubjektív időben játszódnak le. Módszere a szabad gondolattársítás, az asszociáció, ahogy a képek szeszélyesen, irányítatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Ezt a modellt Prousttól függetlenül teremtette meg nálunk Krúdy, most mégis egy másik „emlékezőről” szólunk, Móricz Zsigmondról, akinek hamarosan 140. születési évfordulójára emlékezünk.

„Ahogy életemen végighaladok – írja az Életem regényében –, nem az események a fontosak nekem, nem a fordulatok és nem a mese. Szakadatlanul a miértet keresem.” Ezért is jellemzi az egyszerre szociografikus, memoárszerű családregénynek, önértelmező regényesszének tekinthető művet a folytonos elidőzés, a tűnődés, az asszociáció és reflexió, az idősíkok egymásba mosása. A gyermekkor egy eseménye, szimbolikus mozzanata felidéz benne egy későbbi emléket. Istvándiban például megjelent a szerelem, és Móricz ugyanúgy elgondolkodik az első szerelmen, mint szülei házasságán és a szerelem jelentésén („a gyengébbiknek a vágya az erősebb után”), majd saját házasságának csődjét, saját hibáit veszi sorra. Jankáról beszél, de ott van a tapasztalatok mélyén a Simonyi Máriával kötött házasság keserűsége is.

„Én sajnos a feleségemet mindig úgy neveltem, hogy nem volt jelző elég szép az ő szépségét dicsérni, nem volt engedelmesség elég alázatos, az ő istenségét imádni. Borzasztó. S nem volt elég pénz, hogy a mennyei angyal szolgálatára álljak vele. Igazán, ha visszagondolok, valósággal megmérgeztem, akit szerettem: én kemény s kritikus ember vagyok mindenkivel szemben. Sose voltam senkihez más, mint természetes, de a szerelemmel valami hamis és kietlen önmegalázás járt együtt, ami annyira elviselhetetlenné vált már, hogy orvoshoz fordultam, győzze meg a feleségemet, hogy nem okos, amit csinál… S nem lehetett szegénnyel semmire se menni, mert sajátságos módon azonnal öngyilkossággal fenyegetett. Vita, az volt, de érvelés soha.”

Amikor a számadás igényével nézett vissza életére, csak tízéves koráig tette ezt. A regény írásakor hatvanadik évébe lépő Móricz így fogalmaz: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam.” A Népköltés gyűjtői című 1933-as esszében már kijelentette, hogy az események mögött mindig az egyes életet, a sorsot kell látni. Rájött, hogy „az életnek ez a nehéz és tömött nyomorúsága feltétlenül kitermeli azokat a véres balladákat. Szegénység, éhség, nélkülözés mint valami természetes elem vette körül ezeket az életeket, s a lelki erőket szakadatlanul vad ellentétekbe csapta. Azontúl már figyeltem a magánéletek tragédiáit is a költészet által feldolgozottak mellett. S egyre jobban megismertem magát a falu életét. Rájöttem, hogy ez az élet nem olyan ragyogó és napsütéses, mint amilyennek a vendég, a rövid ideig átsuhanó szemlélő látja.” Móricz faluról jött, és a kis falvakba folyton visszatért. Emlékezése bár kezdetben inkább irodalmi és idealizáló volt, majd amikor rájött, hogy „a nép írói oly távol vannak a néptől”, az „aggódó figyelmeztetések” ellenére a falu megmételyezte. A mese helyét átvette a ballada, a ponyvaigényt fölváltotta a szociográfia. És a súlyos ítélet üzenetként azoknak is, akik lenézik az egyszerű embereket. Kis János Tragédiája a jelentéktelenségében rejlik: senki nem vette észre, hogy meghalt, mint ahogy azt sem, hogy élt. „Álmában lakodalomban volt, s nagyon jól teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is, hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt volna fel.”