Vélemény és vita

Picasso és a katyvasz

Pablo Picasso 1962-ben bombát robbanott a művészetipar milliárdos pocsolyájában

Éppen Jugoszláviában, ahol kiállítása volt. A hírt hozzánk a jugoszláviai „Magyar Szó” 1962. november 18-i száma hozta el. A múlt század leghíresebb kortárs képzőművészének a nyilatkozatát ugyanis a korabeli magyar sajtó nem közölte…

Szóljon a mester: „Mikor még fia­tal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat vagy a költészet iránt.” – A változás tehát nem csak a képzőművészetet sújtotta, hanem az összes művészeti ágat, sőt az embert magát!

„A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet már nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei.”

Tartsa föl a kezét, aki annak érzi!

„Sokakat közülünk olyan indíték késztet arra, hogy a művészettel foglalkozzék, aminek kevés köze van az igazi művészethez. Inkább utánzási készségről, hagyománytiszteletről, a nagy dolgok iránti vonzalomról, fényűzésről, egyszerű intellektuális kíváncsiságról, divatról, vagy puszta számításról van szó.” Oly mélyen belülről beszélt a nyilatkozó, hogy amit mondott, az szinte izzott. Különösen nálunk, az elmaradott és szocreál által sújtott Magyarországon, ahol Csontváry székesfehérvári kiállítása egy év múlva zúzta szét a szocreált: Csontváry épp akkora művész volt, amekkorának láttuk, tehát hozzá képest a szocreálmeg a sok izmus mind csalás. ’49-ben Csontváry párizsi kiállítását Picasso Chagall, meg néhány fontos ember társaságában, a termekbe zárkózva tanulmányozta, majd így szólt Chagallhoz: „Nem is tudtam, hogy volt ebben a században még egy festő rajtam kívül.”

Milyen jól eshetett ez Chagallnak!

Térjünk vissza a ’62-es Picassóhoz: „Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, ami végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvint­esszencia desztillálók inkább csak az újdonságot, a különlegességet, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák.

A kubizmustól kezdve, ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak, és az igazság az, hogy minél kevésbé értettek, annál inkább el voltak tőlem ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam.”

1974-ben láttam a Mester kiállítását Antibes-ban – kb. ötven kép öt ötletből. A gyűjteményt hamarosan ellopták… Ha e művek üveg és keret nélkül, koszosan hevernének az utcán, vajon hazavinné őket valaki?

„A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igazi értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét, és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte.”

A művészetipar minden ágára igazak Picasso megállapításai, és persze a korai avantgárdtól a kubizmuson vagy akár a szocreálon át a posztmodernen túl a mai katyvasz­ig: „a szó régi és igazi értelmében” egyik sem művészet. Nem az az érdekes, hogy a piac az éppen hatályos ISO-n keresztül milyen izmust rendel a „művészektől” – tudjuk, bármilyent – hanem a művészet szellemvesztése, az ember szellemi-lelki rombolódása.

A katyvaszművészet és a katyvaszember a létvesztés két nézete.

Kapcsolódó írásaink

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Sok az eszkimó, kevés a fóka

ĀLehetett rá számítani, hogy az európai parlamenti választások gyászos szerepléseit követően az ellenzéki oldalon megkezdődik az élet–halál harc

László Tamás

László Tamás

Angyalszárny suhogása

Ā„Magyarországot úgy lehet talpra állítani, ha mindenütt fölemeljük. Fölemeljük Kisizsákot és Nagykanizsát, Somogysámsont és Budapestet, Kőszeget és Kalocsát. Minden kövét, gerendáját, tégláját, darabját…”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom