Angyalszárny suhogása

A választás két fordulója között 2002-ben nagy tömeg gyűlt össze a Kossuth téren, ami a magyar nemzet főterévé vált lélekben (ma már valóságosan is az, mintha e napnak állítottunk volna maradandó emléket). Sokak szerint angyal szállt át a téren, a budai Vár felé röptében intett egyet a szárnyával, azt mondva: én már megtettem mindent, most ti jöttök. A választást elveszítettük, de rendkívüli dolog történt, szinte a semmiből megszerveződött a magyar nemzet. Orbán Viktor felhívására polgári körök ezrei jöttek létre szerte az országban. Az egymásra találás öröme, az összetartozás tudata, az egymásért vállalt felelősség valóságos vihart támasztott. A balliberális ellenfelek támadták ezt a törekvést, próbálták nevetségessé tenni, mindhiába (azóta többször próbálkoztak hasonlóval, ezek nem sikerültek, mert közösségeket valami ellen nem lehet fenntartani, hanem csak valamiért, az újjászületés reménységével).

Erős, széttéphetetlen szövet jött létre, amelyik támaszt adott nyolc évnyi búvópatak lét után a 2010-ben létrejött, kétharmados felhatalmazású második Orbán-kormánynak, amit követett további két kétharmados választás. Május 26-án ismét narancssárgába borult az ország. Mindez abból a Kossuth téri angyal szánycsapásából fakadt. A polgári körök, amelyek sok helyen tovább élnek, tömegbázisát adták az első és az utána következő békemeneteknek, amelyek Európát is meglepték. Ekkora tömegbázissal rosszakarói nem tudták megbuktatni az Orbán-kormányt, bár nem tettek le róla. Viszont láthatóannem értik, hogyan lehetséges az, ami Magyarországon történik, amikor az alkonyába sodródó Nyugat egyetlen országában sem képesek a politikai vezetők ilyen arányú választási győzelemre. Tehetetlenségükben diktatúrát kiáltanak. Mi tudjuk, hogy lehetséges, még érezzük az angyalszárny suhogását. De az angyal most, pünkösdkor mást is üzent: szervezzük meg újra önmagunkat, tűzzünk ki új célokat, emelkedjünk magasabbra. Sokan már hallják, halljuk ezt…

Mik ezek az új célok? Nagyon egyszerű, most a nemzet tartós, távlatos megmaradását, gyarapodását kell megszervezni. Olyan célokat tűzött maga elé a negyedik Orbán-kormány, ami a helyi társadalom minden közösségének hatékony, lelkes közreműködése nélkül nem, vagy csak töredékesen fog megvalósulni. Két dolgot emelek ki, mindkettő a teremtés történetét folytatja, annak más-más oldalát megmutatva.

Az első a magyar családokat érinti, a gyermekeinket, akik akkor fognak megszületni, ha a kormány komplex törekvései alá hálót feszítünk, nagyszülőkkel, vagy az őket pótló közösségekkel, komatállal a születés utáni hetekben, a fiatal párok segítésével, ha a közhangulat a buszon, sorban állás közben valóban gyermek- és családbarát lesz, előnyt biztosítva a gyermekkel utazónak, érte fáradónak. Ha a közhangulat babaváró, és a gyermekekkel együtt élve mélységes hittel, örömteli lesz. Óriási lelki, szellemi feladat! Ne maradjon kísérlet a nemzet újjászületésének gondolata a gyermekeinkben! A második azt a helyet érinti, ahol élünk, a sok elöregedő, elmagányosodó magyar falut, a valójában sok-sok faluból álló városainkat. Böjte Csaba 2011-ben meghirdetett A mi ügyünk címmel egy Szent István-tervet, ennek előszavában a következőt írja: „Mint keresztény ember, hiszek a Teremtő gondviselő jóságában! Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakójáték, amelynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét. […] Hiszem, hogy kitartó munkából, békés összefogásból világunk újjászülethet, megszépülhet.” Orbán Viktor a tervhez a következő gondolatot fűzte: „Magyarországot úgy lehet talpra állítani, ha mindenütt fölemeljük. Fölemeljük Kisizsákot és Nagykanizsát, Somogysámsont és Budapestet, Kőszeget és Kalocsát. Minden kövét, gerendáját, tégláját, darabját az országnak egyszerre, és ott, helyben kell fölemelnünk ahhoz, hogy talpra tudjuk állítani a hazánkat. Ez másképp nem megy.” És ő kimondatlanul az egész Kárpát-Hazára gondolt.

Az egész Szent István-tervnek az alapja a léleképítés, hiszen örök Pünkösd van, a Lélek kiáradása nem egy napig tart, és a Lélek ott fúj, ahol akar. A csíksomlyói búcsú kapcsán írta Alexa Károly: „… éppen beérkezett a vonat: magyar várta a magyart az utolsó hazai állomáson, mert amióta vonat jöhet ide az anyaországból, azóta Gyimesbükk újra magyar. Ha valaki kételkedne, hogy van-e nemzet, az álljon a sínek mellé ide, és merengjen el azon, hogy miért fog kezet ez az ember azzal az ismeretlennel, öleli meg ő amazt és emez téged. Mert elég, ha annyit tudunk és érzünk, hogy árad belőlünk a lélek a másik felé. Aki történetesen magyar, mert csak az lehet. És persze keresztény.”

A Szent István-terv nem kíván kevesebbet, minthogy Tündérkertté tegyük az egész Kárpát-Hazát, annak minden zugát kitakarítva, megszépítve, újjáteremtve. Ezt üzente a pápalátogatás, de különösen a minapi csíksomlyói búcsú: hazatérve, a közösség élményébe kapaszkodva induljunk új Pünkösd felé. Madách-csal szólva: „Végetlen a tér, mely munkára hív”.