Vélemény és vita

Emberi légkör: önzés

Vita már régen nincs, azért, mert vannak, akik tényleg mindennap háborút viselnek ellenünk, még az érvek szabadságát is letiltották

Remélem, a kedves olvasó, amikor e sorok végére ér egy kellemes ebéd után, kora délután, mondjuk négy óra felé kisétál a pesti korzóra, ahol most a könyvkiadók sátrai állnak, és talán megkeres engem is, mond egy pár kedves szót, esetleg keresetlen megjegyzést, de nem káromkodik, sűrűn emlegetve felmenőimet, mert valamely kardinális kérdésben nem ért velem egyet. Olyasmire gondolok, mint például, hogy Mao Ce-tungnak nagy igaz­sága volt abban, hogy „úszás közben tanul meg az ember úszni”. Ó, milyen vérre menő csaták alakultak ki anno egy-egy progresszív asztaltársaságban: igaza van-e a kínai mágusnak? S mit is jelent ez a kifejezés? Fischer Jóskától Cohn-Benditen át Demszky Gáborig. Igen, mind úszva tanulunk meg úszni – mondták, és már kiáltották is: ide nekem az oroszlánt is! Ide az országot, ide a várost, ide Európát, sőt! Ide a világot. Majd beletanulunk. Úszva tanulunk úszni. Addigra Marx, Lenin, Sztálin meg a többiek már elsüllyedtek, mint a balta feje, megfulladtak, és magukkal rántottak milliókat, akiknek a hulláiba kapaszkodva sokáig igyekeztek bebizonyítani, hogy meg lehet tanulni úszva úszni. Ez is egy eredmény! S aztán jött az újabb megváltó: Mao. De ő nagyot füllentett, már régen tudott úszni – látványos gesztussal át is úszta aggkorában a Jangcét, de akiket parancsára bedobtak a sodró, mély vízbe, nem mind, s ha meg is tanultak, az nem valami párttitkári bölcsesség eredménye volt, hanem az életösztöné.

Nem úszva tanultak úszni, hanem az életüket mentve. Fuldoklás lett abból, legfeljebb kutyaúszás. Mao képei még mindig ott virítanak Kína közintézményeiben, de egészen biztos, hogy ma már a kis kínaiakat előbb megtanítják a vízen járni, és aztán küldik a tengerbe. Láthatóan nem is kapálóznak, csak az a borzasztó, hogy az sem mindig éli túl ezt az életkalandot, aki tud a vízen járni.

Mintha mostanában az ilyen Mao-féle marhaságok jegyében készítenék elő az új világot a nagyon progresszív, haladó entellektüelek (ezt sértésnek szántam) és furcsa politikusok mindenfelé a világban, de leginkább Európában. (Ők azok, akik valahogyan, valamilyen úton módon magas tudományos vagy politikai állásokba vergődtek, és jelentéseket írnak, szavaznak, újra szavaznak, felveszik a bért – lehetőleg több helyről –, és egész életükben azon törik a fejüket, hogyan maradhatnának a „pozíciójukban”.) Most azt mondják: csináljunk egy nagy hatalmas, közös medencét, és ha az emberek nem akarnak belemenni, lökjük bele őket. Majd úszva megtanulnak úszni. Ők meg majd irányítják a dolgokat, mint az egyszeri úszómester. Csakhogy ma már az emberek szabadon szeretnek lubickolni. Nem szeretik az olyan, kabinosból előlépett önjelölteket, akik pökhendien azt kiabálják: aki nem úszik egy irányba, nem kap főtt kukoricát uzsonnára. S ha ez sem elég, holnap már be sem jöhet a strandra. Kiközösítjük, kitelepítjük.

A nemzetek értelmes együttműködésére építő, ezt a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján szervező európai összefogásra nagy szükség volt és van is. Igaz, megvalósítani még hasonlót sem sikerült soha. A szabadságot az erőfölény szabad érvényesítésére használták ki, az egyenlőség eleve illúzió volt, de a legnagyobb baj a testvériséggel van. Pedig ez lenne az alapja ez előző kettőnek is. De már a legelején, a testvériség jegyében irtották ki azokat, akikkel nem akartak testvérek lenni. S irtják ma is az eszmét, még temetőkben is! Vannak ideát olyanok, akik a magyar zászlót penészfoltnak tekintik. Mára európai emberek tízmillióiban semmi szolidaritás nem maradt az ősökkel, kultúrával, egymással, egyáltalán a gyökereikkel kapcsolatban. Vannak, akik szégyellik az eredetüket. Szégyellik egymást. Elmaszkírozzák magukat, elhatárolódnak, és belekapaszkodnak „trendi” aberrációkba. „Fasiszta voltál, mama! A család, a gyermek, a férjed voltak a legfontosabbak. Most meg, hogy öregszel, még jössz ezzel a nemzettel is! Meg a kereszténységgel. Kijársz a temetőbe. A faterhez, aki milyen szemét volt! Meg hogy nincs unokád. Ez nagyon fasiszta. Bunkó vagy, mama, nem vagy haladó. Majd jönnek Afganisztánból, Nigériából: ők lesznek az unokáid. Ez a testvériség, érted? Szabadság, egyenlőség. Az emberi méltóságról meg fogalmad sincs! Nem, nem kecske! És ha kecske lenne? Akkor mi lenne? Ez a humanitás, érted. Humanizmus. Mi, hogy nincs kaja? Korrupt vagy, mama! Ez túlkapás! Tanulj meg úszni, vagy megfulladsz.”

Lyonban a testvériség, egyenlőség és szabadság jegyében százakat dobtak a folyóba összekötött karokkal, többek közt egy Fusché nevű, lánglelkű forradalmár parancsára. Tanuljatok meg úszni! – kiáltotta fintorogva a fuldoklóknak. Minket is összekötött karokkal dobnának abba a nagy európai medencébe? Tanuljunk meg végre mi, barbárok a vízen járni. Talán lenne egy bárka, de arra mi nem férnénk fel. De nem is lenne nagy kár: a monstrum kisodródna az óceánra, a szelek és áramlatok egyre északabbra sodornák, és egyszer csak jönne a jéghegy. Elég, ha hiszünk magunkban. Nem fanatizmussal. Értelmes, átgondolt eszmékkel, az értelmen túlnyúló eszményekkel. Ha lökdösnek, álljunk ellent, és magunktól semmiképp ne ugorjunk a zavaros vízbe, süllyedő hajóra ne kapaszkodjunk.

Van néhány titkunk. Például hogy leér a lábunk itt, a Pannon-tengerben. Ezért állunk olyan stabilan sok évszázada. S ha dagály közeledik, úszni is tudunk. De az nehezebb. Vinni a családot, gyermeket, a házat, templomot, a harangot, az iskolát, vinni a nyelvet, a könyvtárat, zavaros víz felett a tudományt, a hitet, turult és keresztet, kardot és könyvet, a kovakövet, a tüzet, vinni a költőket, a küldetést, az ügyet, a szavak és tettek mögötti aranyfedezetet. Vinni a hegyek felé. A Hargitára, a Bakonyba, Visegrádra, Pannonhalmára, Tihanyba. Most olyan áradás fenyeget, hogy víz alá kerülnek a belső hegyeink. Magunknak kell hát megépíteni azt a bárkát, amelyen elfér a magyar glóbusz, ha majd visszahúzódik ez a zavaros víz. Mindent, ami csak anyag, újjá lehet építeni. De ha a szellemi kincsből elvész valami, azt már nem lehet újrateremteni. Lehet más, lehet jobb, de ugyanaz már nem lehet. Minden tudományos műhely, minden kutatóhely, levéltár, könyvtár – országos vagy családi –, minden archívum ezt kell hogy szolgálja. Mentes kell hogy legyen a politikai determinizmustól. Most az ilyen intézményeknek is szól az „őrzők, vigyázzatok a strázsán” intés! Hiszen itt vannak körülöttünk, akik megtagadják a tradíciót. Fantáziának, illúziónak, mítosznak állítják be. Ez csak egy lélektani folyamat, de nagyon veszélyes. S túl régóta húzódik.

Szóval nem tudom, milyen lesz most a könyvhét. Megint csak okoskodik valaki a színpadon, vagy okosakat is mond? Vita már régen nincs, azért, mert vannak, akik tényleg mindennap háborút viselnek ellenünk, még az érvek szabadságát is letiltották. Leginkább ilyenkor jutnak el a vélemények a szélsőségek irányába, ha nem néz az ember a másik szemébe. S ha nem is tudja, kicsoda, csak mondták neki, hogy ez bizony ajjaj, az meg jujjuj. A kritika felelőssége ez. A kritikáé, ami nincs. Nincs nagyon régóta. Rengeteg árulkodó félmondat tudatta ezt velem. „A Válaszban kellett méltatni X. Y. kötetét”. A „kellett” a lényeg. Most is emlékszem a tekintetre, amikor visszautasítottam ilyen ajánlkozást vagy felkérést. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok. De hát önérzet is van a világon, még ha az ember ilyen luxust legfeljebb saját magától követelhet meg. Nem vagyok elnéző, de tudom, hogy száz év óta ebben az országban az emberi légkör megkövetelése elviselhetetlen önzés.

Mégsem teheti fel az olvasó a kényes kérdést, a zakóját a vállára dobva, esetleg fehér szalmakalapban, egy régi barát kötetét hanyagul lapozgatva: kinek a foglya is vagy te? Valahogyan úgy volt korábban, hogy a kortársak nem ismerték fel a nagyságot, de a halál meghozta az áttörést. Mostanában inkább fordítva van. Az űrt sztároló sajtós idők után a halállal jön a teljes feledés. S ha úszni a vízbe löknek – úszva tanulj úszni! –, jó tudni, hogy mi a cél: percnyi túlélés vagy vízi szárnyalás hazai kikötők, őrhelyek felé.

Kapcsolódó írásaink

Szalai Attila

Szalai Attila

A kommunizmus bukása – élet a halál után

ĀNapjainkban csak a vak nem látja, miként bábozódnak át és jelennek meg újra egy másik lobogó, nevezetesen a globalizmus eszméje alatt az Internacionálé szavai

Őry Mariann

Őry Mariann

A zöldcsapda

ĀAz európai parlamenti választások utáni elemzések egyik nagy blöffje az úgynevezett zöldhullám

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom