A Játék Könyve

Bár a felnőtt ilyenkor csak időt változtat (megint gyerek lesz), vagy időt felejt (s vele azt, hogy minden napnak megvan a maga baja). Háborúsdit a kisebb és nagyobb fiúk is szeretnek játszani. Noha szerepjátéknak tűnik vagy utánzásnak, megjelenik benne a rivalizálás, a verseny, az erőpróba.

Néha csak jelképes helyért folyik a küzdelem, mint Molnár Ferenc regényében a grundért, s kiderül, hogy hiába az áldozatot és önfeláldozást követelő siker, a grundot lebontják, be fogják építeni. De talmi voltában az ilyen pünkösdi királyságnak is megvan a maga szépsége a jelképes győzelemben, nem beszélve arról, hogy a játék jellempróba is: mindenkiről kiderül, hogy milyen ember valójában. Miként a lovagi játékban, amely nemcsak az erőről szól, hanem az erkölcsi nemességről is. A szerencsejáték veszélyes, ha túlnő a szinte mindenkit megkísértő szerencsepróbán és szenvedéllyé válik. Ezt már ugyanúgy gyógyítani kell, mint a többi szenvedélybetegséget, vagy a skizofréniát és homoszexuális hajlamot. Ha utóbbit génhiba okozza, s nem a szivárványos divat vagy a szürkeállományba átterjedő lelki és jellembetegség irányította nevelés, el kell fogadni, de az áldozatot soha nem szabad játékszernek tekinteni. S ha beteg felnőttek tekintik játékszernek a gyereket, az már nem játék, bűn.

Az is beláthatatlanul veszélyes, ha a háborúzás a felnőttek játékos időtöltése. Van kultúraháború, kereskedelmi háború, véleménydiktatúrát szolgáló, a nyelvi álcázás lehetőségeit kihasználó liberális pc-háború, diplomáciai és politikai háború, klímaháború, nem felejtve a Montecuccolinak tulajdonított mondást sem, hogy három dolog kell hozzá: pénz, aztán pénz, végül pénz. Írtuk már, hogy a civilizációk történetét a művészet mellett a vallás és a háború írják – s gyakran a vallásháború. Gyilkos játékformákba rendeződik a hódítás, és a vesztes (a kimerült, életenergiáját vesztett) civilizáció behódol, beolvad, megszűnik önmaga lenni. Zajlik már a nagy játék, a harmadik világháború: világok és világnézetek között.

Huizinga 1938-as Homo ludensea játék (játékalakzatok és játékelemek) emberi kultúrában betöltött szerepét vizsgálja. Arra kérdez rá, hogyan alakult a kultúra a játék formáiban; mennyire játékos szellem az ember; vajon visszatér-e a játék kultúraalakító ereje. S folytathatjuk a sort: vajon összefügg-e a játék az igazsággal, szépséggel és jósággal? Az esztétikai nevelésről szóló levelei­ben Schiller még szoros kapcsolatot látott a szépségeszmény és játékösztön között, morálisan felszabadító hatást is tulajdonított a játéknak. Huizinga másként látta, ő csak a játék esztétikai élmény jellegét fogadta el, mondván: a játék és igazság közt nem mutatható ki összefüggés, nincs egymásból következő kapcsolata a jóval; és bár a játék nem feltétlenül szép, magasabb formáiban átszövi a ritmus és harmónia.

„Minden, ami költészet, játékból lett: az istentisztelet szent játékából, a verseny harci játékából, dicsekvésből, ócsárlásból és gúnyból, az ügyesség és ész játékából” – állítja Huizinga, s így jellemzi a játékot: „bizonyos idő-, tér- és értelmi határokon belül játszódik le, látható rendben, önként vállalt szabályok szerint, az anyagi haszon vagy szükségesség légkörén kívül. A játék hangulata az elmerültség és lelkesedés, szent, vagy pedig csak ünnepi hangulat aszerint, hogy a játék szertartás vagy szórakozás. A cselekvést feszültség, felemelő érzések kísérik; vidámságot és feloldódást okoz.” Mégis van tehát kapcsolata az igazzal és jóval. Ha valaki emberekkel játszik, játszmákat folytat, legyen szó európairól és migránsról, férfiról és nőről, vagy transz-valamiről, politikusról és választópolgárról, ebből a játékból hiányzik az ünnep, a tisztesség, az értelmi határ; a szertartás helye a boszorkánykonyha, ideológiája a pénz, a szórakozás egy ördögi terv végrehajtása; a győzelem érzésétől pedig igen távol esik a kegyelem.

Eredetileg az irodalom játékairól írtam volna, de csak egy idézet maradt belőle. Az igazi című Márai-regény narrátora Lázár nevű barátjáról úgy beszél, mint aki mindennel játszott, az irodalomnak nevezett titokzatos tüneménnyel is, mert a művészet is a játékösztön megnyilvánulása:

„Ő volt a játszótárs. […] akivel végigjátszottuk az ifjúság és a férfikor különös, mások számára érthetetlen játékait. Ő volt az egyetlen, aki tudta, s akiről én is tudtam, egyedül, hogy hasztalan vagyunk a világ szemében felnőtt emberek, komoly gyáros és híres író, hiába vagyunk a nők szemében izgatott, vagy bánatos, vagy szenvedélyes férfiak… a valóságban a legtöbb és a legjobb, amit meg tudtunk őrizni az életben, ez a szeszélyes, bátor és könyörtelen játékvágy volt, amellyel eltorzítottuk, s ugyanakkor megszépítettük egymás számára az élet hazug és ünnepélyes színjátékát.”

Kosztolányi neve marad még a cédulán, aki Karinthyval együtt a halállal szemben játszott. Vajon miért folynak akkor a mai játékok a halálért?! Tőlünk is megkérdezi majd egy felnőtt, mint A legyek urában: „Háborút játszottatok vagy ilyesfélét? Jól elszórakoztatok?”