Vélemény és vita

Kell egy csapat

Brüsszelt nem lehet egy huszáros rohammal bevenni, előbb a fejeket kell kitisztítani, a gátlások alól felszabadítani

Aki az Európa-párti erők nagyobb előretörését várta, az nyilván csalódott, hiszen a bevándorlást ellenző pártok képviselői legfeljebb mintegy kétszázat szereztek meg a 751 európai parlamenti helyből, míg a globalisták továbbra is kiteszik a kétharmadot. De nem is lehetett várni mást, sőt, ha az Európa-párti erők sokkal nagyobb arányt érnek el, irányváltás akkor sem történik, hiszen a valóságos hatalom nem az Európai Parlament, hanem az Európai Bizottság, illetve a bizottság vezetőit kinevező erők, tehát a háttérhatalom kezében van.

Talán az Európa-párti erők meghatározás egy kis zavart okozhat, de gondolom, elég világos, hogy azok az Európa pártiak, akik Európa kulturális és történelmi hagyományait megőrizve meg akarják fékezni a tömeges bevándorlást és ezzel Euró­pa iszlamizációját, míg az Európa-ellenes erők azok, amelyeknek politikája közvetlen vagy közvetett módon a történelmi Európa lerombolását segíti elő, nevezzük őket, globalistáknak.

Az Eurobarometer egy 2018-as felmérése szerint az uniós polgárok 35 százaléka úgy tekint magára, mint a saját országa állampolgárára, további 55 százalék pedig elsősorban a saját hazája állampolgárának tartja magát és csak másodsorban európai polgárnak. A saját országhoz, nemzethez, vagyis a történelmi Európához való tartozást első helyre tévők aránya tehát összességében kilencven százalék. Hogyan lehet akkor, hogy ezek az arányok a választási eredményekben nem tükröződnek?

Az egyik ok az lehet, hogy az emberek zöme ragaszkodik hagyományos pártjához, és csak lassan veszi tudomásul, hogy pártja már nem az ő érdekeit, hanem valami egészen mást képvisel. A felismerés után azonban szétesik a hagyományos pártrendszer, mint ahogy ez Olaszországban megtörtént, és mint ahogy ez a folyamat most Németországban zajlik. A hagyományos pártrendszer átalakulását számomra legjobban John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő magyarázta el, aki szerint a valamikori baloldalból kulturális baloldal, a jobboldalból nagytőkés jobboldal alakult ki, és mindkét formáció megkérdőjelezi a hagyományos értékrendet, a nemzetek feletti, globalista erőket támogatja. A kulturális baloldal ideológiája a Frankfurti iskola „kritikai elméletére” épül, amely lényegében a tradicionális társadalmak értékrendjének aláásását célozza. Ennek hívei épültek be az elmúlt évtizedekben az Európai Unió nyugati felének intézményrendszerébe (pártok, egyetemek, kormányzati szervek, sajtó) és ezek határozzák meg ma Nyugat-Európa hivatalos közgondolkodását.

Ha a tradicionális Európát lerombolni kívánó erőkkel szembe akarunk szállni, akkor első lépésben a Frankfurti iskola tételeit és az azokat kiegészítő Karl Popper-féle „nyílt társadalom” eszméit kell megcáfolnunk, helyükbe más narratívát állítanunk. E téren én csak egy 1977-ből származó írást találtam Jurij Davidovtól (A Frankfurti iskola, Kossuth kiadó, 1982), aki a tradicionális marxizmus alapján kritizálta őket. Itt lenne az ideje, hogy a filozófia terén is szembeszálljunk a Nyugat-Európát megfertőző kultúrmarxista eszmékkel. Brüsszelt nem lehet egy huszáros rohammal bevenni, előbb a fejeket kell kitisztítani, a gátlások alól felszabadítani, és ehhez a megfelelő világmagyarázat, a romboló nézetekkel szembeszálló filozófia és az e filozófiát kidolgozó személyek kellenek.

Hogy mennyire hatnak ezek a romboló kultúrmarxista eszmék, azt jól mutatják az Európai Unió keleti és nyugati felének választási eredményei a legutóbbi európai parlamenti választásokon. Míg Keleten a tradicionális Európát megőrizni kívánó erőknek döntő többségük van, addig Nyugaton – bár van némi elmozdulás – kisebbségben vannak, olyannyira, hogy ha ránézünk Németország választási térképére, világosan kirajzolódik a volt NDK határa. A bevándorlás megállítását célul kitűző AfD (Alternative für Deutschland) Németország egészében 11 százalékot ért el, ám a volt NDK-hoz tartozó tartományokban 15-20 százalékot és néhol (Szászországban) megelőzte a CDU-t, és kétszer annyi szavazatot szerzett, mint a szociáldemokraták. Míg a nyugatnémetek fejébe beleverték, hogy ők bűnös nép, és minden pillanatban bocsánatot kell kérniük a nácik rémtetteiért, és ha csak gondolnak a német nemzeti érdekekre, az már bűn, ez az indoktrináció a szovjet övezetben nem történt meg.

A globalista erők most azt igyekeznek bizonyítani, hogy a tradicio­nális Európát megtartani igyekvő (Európa-párti) erők szinte semmiben sem értenek egyet, kivéve a migránsok és a föderális Euró­pa elutasítását. Abban igazuk van, hogy a nemzetek feletti globalista erők sokkal könnyebben megegyeznek, mert a nemzetállami problémák nem érintik őket. Éppen ezért kell kidolgozni olyan együttműködési formákat, amelyek mindenki számára kedvezők.

Például a kevésbé fejlett, kevésbé versenyképes országok érdekeinek védelmében vissza kell állítani a római szerződés 104. paragrafusát, amely szerint „minden tagállam olyan gazdaságpolitikát folytat, amely ahhoz szükséges, hogy a foglalkoztatás magas szintjének és a stabil árszínvonalnak a megőrzése mellett biztosítsa fizetési mérlege egészének egyensúlyát, és fenntartsa a valutája iránti bizalmat”. Jelenleg az a helyzet, hogy Németország merkantilista politikájával Merkel kancellársága alatt kétezermil­liárd euró aktívumot halmozott fel a többi uniós ország rovására. Ennek az eredménye a dél-európai országok eladósodása. Innen ered a jobboldali (olasz) és a baloldali (görög) populizmus és a francia sárgamellényesek mozgalma is.

A valuták esetében vagy vissza kell térni az euró bevezetése előtti helyzethez, vagy olyan mechanizmust kell kialakítani, amelyet már Keynes is javasolt a fizetési mérlegek egyensúlyban tartására (klíring unió). Az Európa-párti erőket azzal is vádolják, hogy nincs környezetvédelmi politikájuk, szemben például a zöldekkel, akik úgy akarják csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, hogy leállítják az atomerőműveket és helyettük barnaszén-erőműveket építenek. Nyilvánvaló, hogy a zöld zöldségekkel szemben kell hogy legyen olyan koncepció, amely a realitásokra építve védi a környezetet.

Még számos konkrét területet lehetne sorolni, ahol alternatívát lehet (és kell) állítani a mai uniós ostobaságokkal szemben. Az alternatív koncepciókat célszerűen úgy lehet kialakítani, ha európai szintű konferenciákat szervezünk az egyes problémák megvitatására. Mivel számos, a jelenlegi helyzetet kritizáló koncepció létezik, a feladat csupán annyi, hogy a szakértőket kell különböző konferenciákon összehozni, az eredményeket dokumentálni és népszerűsíteni.

Ha már a népszerűsítésnél tartunk, talán a legfontosabb feladat egy médiahálózat kialakítása lenne, amely az embereket a valóságnak, a realitásoknak megfelelően tájékoztatja, szemben a mai médiában megszólaló, különböző színárnyalatú megmondóemberek eszelősségeivel. Mindenekelőtt szükség lenne egy olyan európai tévére, amely a tanult angol nyelv színvonalán adna híreket, szervezne vitákat és népszerűsítené Európa színes történelmét és kultúráját, erősítve a tradicionális Európa iránti elkötelezettséget.

Mindenek elérése nem lehetetlen. Kell hozzá egy csapat, amely összehozza a jelenlegi unió működését kritizáló szakértőket, megszervezi a konferenciákat, működteti a mé­diát. És persze kell hozzá némi pénz is. Hillary Clinton írja az Élő történelem című könyvében, hogy amikor a hatvanas években az amerikai republikánusok vesztettek Johnsonnal szemben, százmillió dollárokat fektettek be kutatóintézetek létrehozásába és a médiába, hogy a közgondolkodást megváltoztassák. Sikerrel jártak. A módszert tehát már kitalálták, csak alkalmazni kell.

És még egy. Az uralkodó irányzattal való szembenálláshoz némi bátorságra is szükség van. Épp a mostani könyvnapra jelent meg egy Oriana Fallaciról szóló könyv. Érdemes elolvasni, hogy ez a törékeny olasz újságírónő élete alkonyán hogyan szállt szembe a tradicionális Európát lerombolni akaró erőkkel, annak árán is, hogy őt, aki partizánként részt vett részt a második világháborúban, folyamatosan lefasisztázták. Gyáva népnek nincs hazája, mondja egy régi közmondás, a változtatásokhoz viszont bátorságra van szükség.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Lendvai hullámzik

ĀFricska. Lendvai Ildikó egyik legnagyobb mestere hazánkban a semmitmondás kétes értékű művészetének

Ulicza Tamás

Ulicza Tamás

May-repülés és angolos távozás

ĀA brit miniszterelnök előbb kilépett, mint az Egyesült Királyság. Theresa May múlt heti lemondása egy hosszú folyamat végeredménye, amely nem tegnap kezdődött, és nem is 2016-ban

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom