Vélemény és vita

Pünkösdi akácillat

Most, hogy annyi rossz érzés vesz körül – tragédiák, rossz emlékek, félelmek –, bizony kerülöm az embereket. S mintha ők is kerülnének

Talán látszik, mennyire lehangolnak a hírek, a kommentárok, a felesleges okoskodás, a részvétlenség. Menekülésnek ott a kert, s könyveim.

Nehéz letenni a könyvet, ha érdekes, kedves, elgondolkodtató, s a történetből tán még ki is kerekedik valami tanulság. Az se baj, ha nem, csak olyan élmények sorjázzanak benne – rejtve –, amelyekre vágyunk, vagy amilyeneket éppen megéltünk, s valahogyan a sajátunknak érzünk. De jó is olvasni, amíg jó a szemünk, nyitott a lelkünk, friss a szellemünk.

Talán ezért nem tudok „altatóként” olvasni, mert minden írásban találok továbbgondolni valót, még az értéktelenben is, az ellenszenvesben is, megyek is a másik könyvért, keresem a tényeket, az érveket, végül kis halom gyűlik itt az ágyamon, ha ilyesféle kalandra adom a fejem. Nem minden este van ez így, van, hogy csak pihennék.

Szoktam tévét nézni, de száz percből, ha egy is akad, mindjárt rohanok a könyvért: hogyan is volt ez valójában. És aztán újra gyűlik a halom, s alig tudok valamit, s már alig akarok tudni, mert megéreztem, kiszagoltam – s bánt még egy kicsit –, hogy soha nem tudhatom meg, mi is mozgatta az emberi szellemet, terveit ha szövögette a kandallóban pattogó láng fényénél.

De most még olvasni is nehéz. Nem értem, hogyan nem állt meg a világ. Legalább a magyar világ. Hogyan foroghat minden mindig tovább. Hogyan nem szólal meg bennünk a kristálylélek: most csendet. Most megértést, mos egy sebzett pillanatra, amikor elragadták a habok az életet, kicsavarták a viharok a fákat, sejtjeinkbe parányi tőröket szúrtak ismeretlen, gyilkos erők. Legalább egy pillanatra, a zavaros víz fodra alá merülve, a tetőtlen hullámokon sírt képzelve a fekete erdőtől a fekete tengerig. Most miért nem szűnt meg az acsarkodás, a helyezkedés, az elátkozott hiúság miért nem némult el? Mit akarsz ember? Vedd észre: élsz! Nem látod a félig nyitott koporsót? A városban ezer helyen? Nem érzel lelkiismeret furdalást, s nem vársz feloldozást? Délibáb, káprázat, Duna, sebzett fivérem!

Hát persze én vagyok a bűnös. Vagyis mi. Túl hosszú a koporsó. Egykoron mi hágtuk át a határt – limest – a szép medencénkben, ahol letelepedtünk, s a szál-fenyőt épp úgy ismertük és szerettük, mint a vörösesen remegő puszta illatát. Hogyan is láthattuk az Istert csak pataknak? Hogyan is láttuk a mindenféle germánokból, szlávokból, avarokból, vlachokból ellenséggé ráncosodó hadakat csak kutyahókos barmok seregének? Kunyhóból, sátorból, hogyan építettünk hadakat, várakat, országot, kultúrát? A Duna a mi gerincünk, ittunk belőle, fürödtünk benne régebben, s biztosan azért is vagyunk még meg mi magyarok, mert azon a folyón nehéz volt átkelni. Ha nyugatról támadtak megbújtunk Erdélyben, ha keletről, belebújtunk a Dunántúlba, ha délről a Felvidékbe. Így vagyunk mi kompország.

Nem mi hajózunk, a tengerek történelmi dagályai lökdösik a hajónkat. Van még egy hullámzó, haragos szerelmünk, a Tisza. Kapaszkodunk még a két istenadta folyamba. Csillagfény, tábortűz, máglyatűz, s most haláltudató gyertyafény kíséri a gyors vizet. S majd jönnek újabb áradások, s lesz-e elég erős a gát? Lesz-e láp, ahol elrejthetjük a kompot és a népet?

Volna csak emlék. Nagyon sok halál kísérte a Dunát, de a kínok tanúsítják, hogy ami múlt szerdán történt, valahogyan kilóg az időből. A mi időnkből, s éppen ezért érzem magam is felelősnek. Kilógunk az időből. Most nem a Lenin-fiúk állították a partra, a hídra a kivégzendőket. Nem is a testvéreik, a nyilas csőcselék. Ez száz éve vagy hetvenöt éve volt, szürke ködben! S mennyi minden még! A nagy válság idején. Zsebükbe nehezéket rakók, hármasával ugrottak a vízbe. Vajon öltükben megérezték önmagukban is az Istent? – kérdezhetnénk Weöres Sándorral. Aligha. S azután egészen más érzések, embertől, hazától, nemzettől elszakadt érzések. Vonj, idézz be, ítélj. De a nemzetet hagyd élni!

Szívemet százezer felé osztom, ha kell. Szeretem, aki velem örül, s azt is akinek a gyötrelemben szíve kétfelé húz. Bánja vétkeit. De elvárja még, hogy a csodás régi görögökkel, Homérosszal, Horatiusszal, Platónnal még egy rövid, néma sétát tehessen a ligetekben.

Soha nem tudhatjuk, milyen inda-kötelék ragad el minket. Szürke folyóvízben a fátum, csodás kék medencében a féltékenység, selymes tóban gyilkos örvény. Vagy csak, ha szép tájon járunk – kálváriás dombtetőn –, vagy csak így a parton: soha nem tudhatjuk. De jó is ez! Az Isten legnagyobb jótéteménye, egy felbecsülhetetlen gesztus. A Nap, a Hold, az eső, a pipacs, a fűz, a váratlan csörrenés, minden emberek és tündérek seregének tudata, hogy van hová hazamenni, és van hová vágyódni. S akik – mint én is –, nagy örömöt érzünk, ha csak néha leülhetünk, beszélgethetünk, s nem akarunk már a legjobbak lenni, fokozatosan emelkedni, mi már tudjuk, hogy minden szóban egy érzés hullik szét, s ha még valaki elkapja, micsoda oltogatása ez a pusztulás tüzeinek.

Hosszú koporsó lett most a folyónk. Nem ellenségtől, nem is a társasági kávéházak világmegváltóitól. Ezeket már megszoktuk. A magunk bizonytalanságait is. Én nem tudom, igaza lehetett-e Babits Mihálynak, aki állítólag úgy vélte, hogy „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli az énekest.” De alighanem. Vagyis, hát ez a jobbik eset. Most nagyon sok minden történt, választások, a Hableány, a pápa Csíkban, és a Trianon ’99. S az én kálváriám is éppen huszonöt éve kezdődött. Huszonöt év! S most megjelent az új könyvem: „Vár-e az Isten”. Azóta csak olvasok és olvasok, Karinthyt, Adyt, Krúdyt, Vas Istvánt, Márait, Illyést, Sinka Istvánt, Ratkó Józsefet, még Ortutay Gyulát is, amit ebben a műfajban alkottak. Nehéz abbahagyni. Nekik ez csak „mellékes” volt, s én tudni akarom: érintkezik-e a lelkünk. Érintkeznek-e a gondolataink.

Mindenki ismeri a nagy költőink verseit a Dunáról. Én közel lakom a folyóhoz. Ha nagyobb hullám érkezik mintha megmozdulna a ház, minden megváltozik. De ez már egyáltalán nem érdekel. Ott lebegek a folyó felett, mintha kilátnék a szobámból a partra, és látnám az egész mindenséget az álmokban. És a folyó új terhét vállamra venném. Minden súlyt átvállalnék az áldozatok utódjaitól. De nem lehet. Főleg, mert a magukat „főszemélynek” álmodók újabb és újabb terheket és súlyokat dobálnak a folyóba, azt gondolván, hogy majd minket nyomnak agyon, de legalábbis cipelhetjük életünk végéig. Talán a Fekete-tengerig. A fekete ragyogásig, fekete hangokig. És igazuk lesz, csak azt nem tudják, hogy elbírjuk a terhet, mindaddig, míg a méltóságunk megmarad.

Mégis belekerült ebbe az írásba mindenféle pillanatnyi dallam, s mintha az örök kötődések megint ellibbentek volna, lehet, hogy a mennybolt felé, de az is lehet, hogy éppen a mélybe. Bánt a halál, nem tudom pontosan, ez a rettenetes katasztrófa miért erősebben, mint bármelyik más. Volt éppen elég. Talán, mert felelősnek érzem magam érte. Mert nem vigyáztunk eléggé a vendégeinkre. Nem vigyáztunk rájuk. S ki mindenkire nem vigyázunk még! Ezt már jóvátenni nem lehet. Persze annyi mindent üzenhetünk. Hogy mindnyájunknak vannak súlyos veszteségeink. Tudom, hogy nagyon sokan megdöbbentünk, elégtünk, némán sírtunk, amikor meghallottuk mi történt a Dunán. Minálunk. Aki tudott, imádkozott. Méltósággal viseljük, hogy bántani fognak minket. Bűnösöket, bűnbakokat keresnek. Keresztre feszítenének.

Én most is olvasok. Keresem a szavakat. Sorokat. Keresem az enyhet adó gondolatokat. Gyógyító szavakat. Hallgassunk zenét. Érezzük a pünkösdi akácillatot. Most, amikor megszólal a kórus Csíksomlyón, vagy bárhol, ahol élünk. Pünkösdkor mutassuk meg zászlóinkat. Hozzuk ki a templomainkból, ha tépettek, ha megtépázottak is. Üzenjük velük, hogy nem futottunk meg. Adjunk vigaszt a költővel: „A halott, ha léte nincsen, oly szabad, mint az Isten.”

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Pajtás

ĀA dunai hajókatasztrófa megrázta a hazai közvéleményt. A naponta érkező hírek a halottak kiemeléséről újabb fejezetei a tragédiának

Veczán Zoltán

Veczán Zoltán

Bocskorral tapossák

ĀBetört, felemásan helyreállított székely kapu, kék-sárga-piros trikolórral elárasztott emlékmű s a magyar keresztek hűlt helyei – így festett tegnap az Úz-völgyi katonatemető, csata után

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom