Pofonok

A pofonnak számos szinonimája van, elég ha a nyaklevesre, a frászra vagy a maflásra gondolunk. A régi Budapest fattyúnyelvében két szó jelentett pofont. Az egyik az átszálló, a másik a nyolcasegyenes. Az átszálló jelentését még csak-csak megértjük: olyan hatalmas pofon volt, hogy elrepült, aki kapta, „átszállt” valahová, akárcsak az eredeti átszállóval, amely közlekedési jegy volt. A nyolcasegyenesre már aligha emlékszünk, amely szintén ilyen gondolatmenettel lett a nagy pofon másik neve. A régi budapesti villamosközlekedés több magánvállalat kezében volt. Ezek közül a legrégibb, amelynek járatai a Nagykörúton futottak, két szakasznyi úton tizenhat fillérért engedett utazni, de egyes vonalakon ennyiért az átszállást is megengedte. Az erre szolgáló jegyet nevezték nyolcasegyenesnek.

A pofont egy életre megjegyzi az, aki kapja, jobban, mint az, aki adja. A pofon megalázhat, de észhez is téríthet, kijózaníthat. Szükséges jó és szükséges rossz. Gyors, mint a villám. A tenyér lövedéke, ezért csattan. Olyan ember talán nincs, aki ne kapott volna pofont soha életében. Én még a gimnáziumban is megkaptam a magamét. Eszembe sem jutott persze, hogy Fiala Albert igazgató úrnál vagy Fajcsek Magda osztályfőnöknél apelláljak, a tanulságot hosszú időre leszűrtem.

Az történt, hogy az osztály sportfelelőseként annak rendje és módja szerint, ahogyan mindig, a testnevelési óra előtt elkiabáltam magam: „Osztály, vigyázz! Tanár úrnak jelentem, osztálylétszám ennyi és ennyi, jelen van ennyi és ennyi, hiányzik, felmentett ennyi és ennyi.” A tanár úr, aki nem volt más, mint Szabó János (mindenki csak Dzsoninak szólította), a magyar kosárlabdázás szaktekintélyeinek egyike, gyors ellenőrzést tartott az udvaron, és kiderült, hogy eggyel (!) elszámoltam magamat. A tanár úr elém lépett, és jobb kézzel akkora pofont kevert le, hogy még percekkel később is zúgott a fejem. Az iskolaépület karzatán leánykoszorú figyelte a jelenetet. Akkor még csak rebesgették, hogy egyszer majd eljön a boldog koedukációs korszak is, de mi ezt már nem értük meg. A pofonra felszisszent a leánysereg. Odavolt a nagy védések kivívta tekintély, legalábbis akkor azt hittem.

Megkapták a pofonokat az alattam lévő generáció képviselői is. Egy alkalommal a fiúk a lányokra vártak, akik még nem öltöztek fel a testnevelési óra után, és Fináczy György ötletére, aki a vitorlák szárnyán vívott ki magának országos népszerűséget, a lépcsőfeljárónál sűrű sorokban helyezkedtek el a földön, hogy a lányok csak rajtuk keresztül tudjanak távozni. Először tanácstalanok voltak, aztán egyikük megpróbálta az áttörést… Amikor Dzsoninak tudomására jutott az eset, sorba állította az egész társaságot, és mindenkinek lekevert egy kőkemény pofont.

Bezzeg ha ma valamelyik tanár tenné ezt, meg sem állnának a bírósági tárgyalásig, és szegény pedagógus alighanem repülne az iskolából. A pofon elvesztette a rangját, a jelentőségét, kitiltották, száműzték az iskolákból. Pedig Maurice Druon neves francia író szerint „Ha pofon ér bennünket, ez rendszerint azért történik, mert odatartottuk a képünket.”