Vélemény és vita

Gondolatok egy háztetőn

Hatalmas és szép volt a város. Makacs, kellemes érzés kerített hatalmába: a jövő ígérete

Kádár János szobájában jártam a minap. Filmet forgattak, és jó ötletnek tűnt, hogy ott mondjam el a gondolataimat. Sajnos a bútort kicserélték már, és a belső kis dolgozószobát láthatóan senki nem használja. Egy pillanatra kísértést éreztem, hogy beüljek a karosszékbe, de aztán elhessegettem a gondolatot. A kinti fogadóban a parlament egyik bizottsága ülésezik. Kádár szobájának erkélye is van, délre néz, a vezető láthatta a Parlamentet, a Várat, a Dunán a hajókat. Nem tudom, szeretett-e kint ácsorogni a teraszon, az is lehet, hogy biztonsági szempontból nem volt ajánlatos ott időznie. A dohányzás még nem volt tilos az épületekben, így egy staubot elszívni sem kellett kiállnia az erkélyre. Az épület – budapesti Fehér Ház – belügyminisztériumnak épült, még Rajk László gründolta, de mire elkészült, őt kivégezték. Az utódja, Kádár János sem élvezhette akkor még a panorámát, mert befurakodott Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője. Alighanem ugyanebbe a szobába. Mellette kapott helyet az első emeleten Farkas Vladimir, a kedves Vladi gyerek, Bástya elvtárs fia és az ő stábja. Ők olyan jól dolgoztak, hogy Kádár hamarosan börtönben találta magát, de pünkösdi királyság volt ez, 1953 januárjában már Péter Gábort is lecsukták. Aztán Farkas Mihályt és a fiát is.

Rákosi Mátyás nem szívesen járt erre, az ő idejében a pártközpont az Akadémia utcában volt. Néha megfordult a Parlamentben is, de bizonyos ügyeket szeretett a „saját” villájában intézni, a svábhegyi Lóránt utcában. Így például Szakasits Árpádnak, az Elnöki Tanács elnökének „leleplezését” és őrizetbe vételét. A szervilis „Szaki” pedig mindent megtett, hogy elkerülje sok száz volt szociáldemokrata társa sorsát, így például Ries Istvánét, akit 1950-ben halálba kínoztak az ÁVH-sok. De elkövetett egy óvatlanságot, megőrizte háború előtti telefonos noteszeit, és az egyikben benne volt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter telefonszáma! Ez perdöntő volt. Besúgó! – gondolta Szűcs Ernő, Szakasits kihallgatója, aki azzal akart vörösebb lenni a vörösöknél, hogy ünnepeken, amikor a szolgálati autókra magyar és vörös zászlót volt szokás kitűzni, ő két vöröset tetetett ki. De aztán ő is rákerült a lapátra, hamarosan agyonverték saját elvtársai. A halálát hivatalosan gumibotütésektől származó, harmadfokú égési sebek okozták, amelyek testének egész felületét érintették. A verőbrigádot Princz Gyula vezette, az egész „vizsgálatot” Farkas Vladimir. Utóbbi úgy emlékezett, hogy Szűcs megfigyeltette az apját és másokat is, a páncélszekrényéből Nagy Imréről és Apró Antalról is előkerültek akták.

Nagy Imre miniszterelnöksége alatt Péter Gábort, Princz Gyulát és másokat bebörtönözték, Kádárt meg kiengedték. Később a két Farkas is börtönbe került. Őket Péter Gáborral együtt Kádár amnesztiával idő előtt szabadon bocsáttatta, miután Nagy Imrét kivégeztette, majd beköltözött a Fehér Házba. Ebbe az első emeleti sarokrészbe. Immáron mint a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára. „A” Kádár. Aki alighanem több embert akasztatott fel, mint Rákosi, hiszen az első akasztást elrendelő utasításon, 1945 februárjában már ott szerepel a neve, mint Budapest rendőrfőkapitány-helyettese. Akkor az Oktogonon még lámpavasra húzták fel az embereket a vérszomjas csőcselék előtt, 1961-ben már zárt udvaron, csak a legszükségesebb közreműködők jelenlétében. A legvadabb terror idején Kádár belügyminiszter volt, és a pártban betöltött pozíciója révén is felettese Péter Gábornak. Aztán jött az 1956-os árulás és vérengzés.

Jól tettem, hogy nem ültem bele abba a székbe. S talán jól teszik, hogy nem használják a szobát. A hely szelleme furcsa dolog. Hamvas Béla azt írta: „Van végzetes hely, ahol sors­szerű szerencsétlenségek történnek, van, amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.” Úgy éreztem, hogy hiába tüntettek el mindent erről a helyről, ami Kádárra, Péter Gáborra, Princz Gyulára, az egész elátkozott bűnszövetkezetre utalna, menekülni kell innen. Friss levegőre. Hazudnék, ha azt mondanám, éreztem valami szellemi kisugárzást, bármit is a genius lociból. Tudom, mi nyomaszthatott. Hogy pár méterre innen most is politikával foglalkoznak. Mégis lehetett valami kisugárzása az eldugott kis szobának, mert ezt sohasem éreztem a Fehér Házban.

Megkértem hát a stábot, vigyenek fel a tetőre, mert ott is forgattak. Nem tudják elképzelni azt a felszabadító örömöt, amit akkor éreztem, amikor kiléptem az épület lapos tetejére. A szigetelése mint a garázsomé, kátránypapír, de a kilátás! Mindjárt elfelejtettem Kádárt meg a bandáját. Megnyugodtam. Láttam a gyönyörű, lankás budai hegyeket, a méltóságteljes nagy folyót és köztük a rómaiak városát a két Amfiteatrummal, majd Attila sátrait, Árpád nemzetségét sürögni-forogni, lelkes magyarokat templomot emelni István parancsára s az Úr akaratára, majd várat Béla király visszatértével. Láttam mecseteket és karcsú minareteket, ahonnan imára szólítottak a müezzinek, seregeket zászlókkal a falaknak rontva, magyar zászlót csak egyszer a bástyán, pedig négy nagy ostrom is volt. S az idegenek mennyire megraboltak a „felszabadítással“ 1686-ban, 1945-ben, 1956-ban is. Egy pillanatra láttam a tankokat a Margit hídon, a bombázókat a Ferencváros felett, láttam az égő Várat, az izzó rézkupolát, a leomló falakat és a makacsul álló tornyokat.

Aztán megláttam a hídépítőket. Maga Széchenyi István integetett a kalapjával a pilléreken megfeszített erővel dolgozó munkásoknak és mérnököknek, láttam az Országház cölöpjeit és betonteknőjét, az épülő Bazilika kupoláját. A Vízivárost, a házat, amelyben valaha laktam, és Pest felé fordulva láttam a háztetőket, manzárdokat, műtermeket. Hatalmas és szép volt a város. Erőtől duzzadt. Életet hirdetett, tavasz is volt, az ég kékjén százféle felhő is játszott, ó, de szép is volt! Nem gondoltam én már Kádár Jánosra, az MSZMP-re, bizony, még az áldozataikra sem. Valami makacs, kellemes érzés kerített hatalmába: a jövő ígérete. Hogy van jövő. És a jövő szép. Ez egy nyíltan konzervatív érzés. Hogy van jövő, és az ráadásul még szép is. Nem pusztul el a világ, nem öl meg a meleg, sem a hideg (mikor melyik aktuális), nem népesedünk túl, nem halunk ki, nem fulladunk bele a szemétbe, a tengerek nem öntik el a szárazföldet, nem vágjuk ki az összes fát, nem sivatagosodik el sem a földünk, sem a lelkünk. Nem omlik össze a gazdaság, nem jön a krach, aszály, árvíz, kolera, kanyaró, rozsda, deficit, drága kölcsön, egyszer megszűnik az örökös acsarkodás.

Gyorsan lesiettem a vaslépcsőn, aztán lifttel a földszintre, és már kint is voltam. Lám, milyen az ember? A sok „nem” mintha kísérne minket, és már nem is tudunk igent mondani. Pedig megnyugodni, mosolyogni, lefegyverző előzékenységet mutatni a drasztikus világban csak akkor lehet, ha tudunk „igent” is mondani. Azoknak üzenem, akik képtelenek egymással már beszélni is, mert más a „politikai” nézetük: ha meggyőződésük mellett tántoríthatatlanul kitartanak, és ezek éppen homlokegyenest ellenkezők, maguk között ne politizáljanak. Mert állhatunk éppen szemközt a politikában, de ha emiatt elszakadunk rokonainktól, barátainktól, ismerőseinktől, ha ez alapján ítélünk meg művészi, tudományos vagy sportteljesítményt, akkor mégis darabjaira hull a nemzetünk. S akinek ez semmit nem jelent, biztosan mondhatom, előbb hull darabjaira ő maga. Nincs magyarul beszélő, gondolkodó ember, aki a lelkét annyira elidegeníthetné a nemzettől, hogy közben ne repülne belőle egy darab a székely srácok cellájába, egykori iskolájába, tanárokhoz, diáktársakhoz, zsenge első szerelméhez, könyvtárba Vörösmarty Mihályhoz, a koncertterembe Kocsis Zoltánhoz, családjához, édesanyjához. S ha mégis, akkor már csak külső „erők” tarthatják össze. Olyanok, mint a gyűlölet. Az érdek. A megkeseredettség. A düh. Ezek valami hasznot hozhatnak ugyan, de aki ezek szerint ítél, nem gondolhatja, hogy nemes eszmék szerelmében él.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Az aljasság alja

ĀFricska. A hétvége a könnyed sziesztázás, az elgondolkozás időszaka. Most sajnos az utóbbit tudom ajánlani

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

A visszatérő

ĀÁtalakulóban van tehát az ellenzéki térfél, a viszonyokat és a valós teljesítményt tekintve azonban egy dolog biztos: még a kormányrúd közelébe sem szabad engedni ezeket a fazonokat!

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom