A Hősiesség Könyve

A hős nem azért hajt végre önfeláldozó tettet, hogy emlékezzenek rá, hanem szeretne megmenteni egy közösséget. Elbukhat ugyan, de az érték megmarad. Ez adja a tragédia katarzisát. A megrendülés azért tisztít meg, mert az ember fölismeri a hősiesség értékmentő voltát. Van egyébként katarzisa a happyendnek is, ezt talán jobban szeretjük, mert nem kell rajta gondolkodni. A hősök közös tulajdonsága, hogy erkölcsösek és megingathatatlanok. Ma már sejthető, hogy Európa elrablói vagy védelmezői közül kerülnek-e ki a 21. századi hősök. Költői a kérdés, hiszen a rabló nem lehet hős – ez csak a betyármítoszok álromantikája.

A hős nem adja föl magát, nem vonul szelíd bárányként a farkasok elé, hogy: itt vagyok, gyere, egyél meg! Az ilyen bárány annyira liberális, hogy azt gondolja, a farkasnak joga van megenni őt; de az is lehet, hogy először jár a karámon kívül, és nem ismeri a valóságot. Csakis azt a valóságot ismeri, amit a még nála is liberálisabb fősodrású média diktál neki. A diktatúra lényege a diktálás: aki félreért valamit, vagy mást ír, mást mond, mást oszt meg, azt gyorsan meg kell büntetni, ki vagy be kell zárni. Néhány bárány túl talán sok pénzt kapott (hogy legyen báránybőrbe bújt farkas); pénzmosás helyett agymosáson ment keresztül – vagy mind a kettőn. A gondolatnélküliség kényelmében nem tiltakozik, csak és béget. Önkéntes áldozati bárány, még azt is elhiszi, hogy hős.

A hősiesség a szembenállás magatartása. A szembenállás kívülállás is lehet, de csak addig, amíg be nem bizonyosodik az igazsága. Kosztolányi ideálja az ember, akinek erkölcse a szépség. „Milyen szép is volna – és milyen jó –, ha a világot a szépség váltaná meg” – írta 1932-ben. A szépség most a harmónia, az isteni arányosság, a béke és igazság (igazságosság) szinonimája. Ennek szolgálata mindenekelőtt erkölcsi erőként jelenik meg. Ez a magatartás Flaubert-rel és Mallarméval tűnt föl az európai irodalomban: a papé, az aszkétáé és a mártíré. Somlyó György láttatta így Füst Milánt, aki a nyughatatlan teljességre törekvés, a megalkuvásra nem képes művészi alázat példája volt. Megtestesítője továbbá a szándéknak, hogy „a legkikezdhetetlenebb anyagot és legállandóbb formát fejtse ki önmagából”, hogy „közönségétől a legnagyobb erőfeszítést követelve, hosszú ideig magányosan várjon azokra, akik majd utat találnak hozzá”.

Somlyó szerint Füst Milán írói élete „a nélkülözés, a megpróbáltatás és a hősiesség élete volt”; Kassákkal szólva: „olyan házakban lakott, amiket el se kezdtek építeni”. Egyszerre integratív és kívülálló attitűdjét erkölcsi érték pillérezte, a már-már sziszifuszi abszurd határait súroló heroikus magatartás. Az abszurd hős újra és újra megpróbálja a lehetetlent: fölgörgetni a sziklát a hegytetőre. Camus szerint Sziszüphosz mégis boldog, mert „a csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét”. A cél tehát nem az, hogy feljusson a csúcsra, hanem az, hogy mindent megtegyen érte. Valamilyen szent mánia és középkori áhítat, gyógyíthatatlan fanatizmus állította Füst elé a Feladatot, hogy – mint írta – a Teremtés művét figyelje „szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is”.

Ezt a mániát, áhítatot és fanatizmust a héroszi léttel kapcsolta össze Hamvas Béla, aki a hősiességet egészen más formában is gyakorolta: fizikai és társadalmi kívülállása – Lukács Györgynek köszönhetően könyvtárosi állásától megfosztották, előbb kertészkedett, majd segédmunkásként és raktárosként dolgozott – egyúttal behatolás volt a szellembe, s annak abszolútumát a fizikai semmiben élte meg. Ő írta: a „hősi sorban minden lépésnél létrétegek bomlanak fel”, a hérosz „becsvágya” pedig azt jelenti, hogy végül „önmagával fizet”. „Ez a hősi élet előkelősége. Ezért a hérosz nemes ember. Mert az áldozat: tudni, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért a többért odaadni. A hősi élet befejezett mű, akkor is, ha összetörik.”

A Hősiesség Könyvének néhány széljegyzetében most tehát nem Zrínyi és Toldi, nem is az Abigél hétköznapi hősiessége (Kőnig tanár úr, Horn Mici figurája) szerepel, hanem Füst Milán, aki Este van című versét így indítja: „Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / […] Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.” Az összevisszaság végül elrendeződik, a hősi élet szükségszerűen befejezett és teljes, a hős pedig erkölcsös ember is: „S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat / Nem törtem meg, ha ingadoztam is…”

Kosztolányi Zsivajgó természetének tölgye ellenben figyelmeztető iróniával szól hozzánk: „A hős vagyok – mondja a tölgy –, díszítőjelző nélkül. Terebélyem alatt forró délben is fázol. Wagneri operák viharzanak át zord lombjaimon, csatákról, népek és istenek alkonyáról. […] Egyébként hősiességemnek nem nagyon veszem hasznát. Disznók híznak meg rajtam.” A hős azonban azt is tudja, hogy tette fölülemelkedik bármilyen disznóságon.