Vélemény és vita

Sorsdöntő tömegérzelem

Hogyan látszik ma Európa? Zűrzavar a lelkekben. Politikai káosz. Önfeladás, hazugság. Erkölcsi összeomlás. Dühösen feneketlen zsebű intézmények, kampányok. Ijesztően alkalmatlan és agresszív politikusok

Újabb és újabb népvándorlások gyújtogató lidércnyomása. Egykori gyarmatosítók újgyarmatosító ötletei. Monopólium. Cenzúra. Készülő hivatalnok műállam. Nemzetek, társadalom fölötti állam. Európai formák közötti, de már elviselhetetlen nyomással jelentkező bürokrácia. Alig beazonosítható, gyökértelen állam. S még mindig elhiszi valaki – kérdezi Szabó Dezső –, hogy „van olyan idegen hatalom, amely a saját életérdekein túl is szerelmes belénk”? Van, aki elhiszi, mert nem lát bécsi császárt, berlini vezért, moszkvai főtitkárt, sztambuli szultánt. S mi oly sokan még mindig szerelmesek vagyunk abba a régi Európába, s hisszük, hogy selymes szépsége újra elvarázsol.

A szándékunk tiszta. Hisszük, hogy igazunk van. Nem abban hiszünk, hogy jól járunk, megtollasodunk, kiszúrunk az ellenfeleinkkel, vagy hogy a „legmenőbb” dolog viccet csinálni mindenből, ami másnak fontos. Hiszünk abban, hogy jogunk van magyarként élni, hatni, alkotni, magyarul beszélni, gondolkodni, táncolni, szeretni, vigadni, búsulni, temetni és születni. Ha hiszünk az igazunkban, az már elegendő lelki muníció lehet egy egész életre is. A szellemi munícióhoz azonban a tudás állandó bővítése, elmélyítése, megnemesítése szükséges. Ez a folyamat megerősíthet minket hitünkben, de akár el is bizonytalaníthat, el is távolíthat egykori igazságainktól. Így vagy úgy: érvelnünk kell, de nem valami átszellemült lelki és szellemi lebegésben, amely kiszolgáltatottá tesz. Az a kiválasztottak missziója, s ők nagyon kevesen vannak. Az érveink mögé megingathatatlan igazságokat kell felsorakoztatni, s meg kell találni a módját, hogy ezeket el is mondhassuk, s úgy kell elmondanunk, hogy az ellenérvek építményei kártyavárként omoljanak össze. Nem elég az elfogódottságunk bizonyos jussunk iránt. Nem elég a meggyőződésünk. Az sem elég már, hogy egymagunk visszük a zászlót. Szövetségesekre, meggyőző, magával ragadó képességre is szükség van. Nem könnyű ez, mert hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy elegendő a saját igazságunk. Réveteg tekintettel bámulunk a múltba, s kiváló célpontjai vagyunk a mindenféle agresszivitásoknak. S leszünk újra meg újra: naiv áldozatok.

Minden kimondott szó, minden leírt gondolat akkor és ott lehet érvényes, ahol és amikor elhangzik. S ezért a legfontosabb emberi tudás a múlttal való foglalkozás, mert minden kimondott szó és minden leírt gondolat csak a múlt ismeretében ölti magára az igazság bársonyát, vagy válik ócska, férges ronggyá. Vannak tanulságok, s vannak igazságok, amelyek nélkül a jelen és a jövő tervezése felelőtlen dolog lenne, ahogy mondani szokták: ugrás a sötétbe. Csakhogy a jövő nem valami sötét verem. Igazságaink, hitünk és képességeink által bevilágíthatjuk a horizontot, s megvilágosodhatunk, merre is kellene mennünk. De egyedül nem mehetünk. Árpád s szép elődei tehették, de István óta itt, bent egyedül már nem mehetünk. Voltunk elég erősek, hogy vezessük az itt élő nemzeteket, népeket, s nagyon korán voltak már föderatív hajlamaink. Kikkel is? Lengyelekkel, csehekkel, horvátokkal, s igen – így indult és így is végződött – az osztrákokkal is.

Micsoda összefogás lehetett volna ez, ha nem jön mindig valami átkozott pörösködés, rossz légkör, hatalmaskodás. De Nagy Lajos királyunk, Mátyás s a litván Jagelló Ulászló, aki Várnáig űzte a törököt, s még Báthory István is Erdélyből a lengyel trónig – mind bizonyítják föderatív hajlamainkat. Aztán a Habsburgok szépen lecsendesítették ezeket, de ha kellett, mindig hangsúlyozták Pozsonyban, Prágában, Zágrábban, Krakkóban, Lembergben és Budapesten is. Tudjuk, mit mulasztottunk, s tudjuk, milyen erősek voltunk. Teremtő, szervező gondolatunk volt és erkölcsi alapunk, mondhatnánk: küldetésünk. Mert a föderatív hajlam egyben jelzi minden nemzet értékeinek, érdekeinek elismerését, s akkor lehet életképes, ha van közös célja. Meg is csináltuk volna mi ezt, lengyelek, magyarok, csehek, horvátok, de aztán északon jöttek a németek, oroszok, erre, mifelénk a törökök, osztrákok, s aztán már mindenféle felbátorított kis ragadozók, megcsinálták nekünk Trianont, aztán Hitler és Sztálin uralmát, s míg mi az utóbbiak birodalmait nyögtük, közben megcsinálták a maguk üzletét is, ott messze, nyugaton. Nélkülünk.

Nagyon igaza van Féja Gézának, amikor azt mondja, hogy üdvözölnénk mi az értelmes összefogás gondolatát, „azonban a történelem folyamán nem egy ízben azok utasították vissza, akikkel meg akartuk valósítani. Mi föderatív jobbot nyújtottunk, s imperialista ököl volt a válasz.” Valahogyan így volt ez évszázadokon át a Habsburgokkal, s valahogyan így látszik mostanában is az Európai Unió rossz, félrecsúszott megvalósításával. Azt kell mondanom, hogy a Habsburg Birodalomban még akkor is volt politikai érdekérvényesítő képességünk, amikor az abszolutizmus évtizedeit nyögtük. Mert soha nem tudták megtörni az önkormányzati hajlamainkat. Hogy egy magyar vármegyének Bécsből parancsoljanak! S egy magyar nagyúrnak? Eb ura fakó! S akkor Bocskai, Thököly, Rákóczi, Hajnóczy, Wesselényi, Batthyány s a karok és rendek! Tudunk-e még lázadni igazunkért? Van huszonegy székünk az Európai Parlament 751 helyéből. S azokba is beülhetnek mindenféle vélt igazságú (vagy már ezzel sem törődő) emberek. S ugyanígy lesz minden más országban is. Majd aztán kialakul egy „többség”. Bizony, ha tízből három ember megy el szavazni holnap (öt éve ennyi ment), az a „többség” veszélyes szakadékba vezetheti Európát.

Mindig azok a legveszélyesebbek, akik hazardíroznak. De a prófétai vakhit legalább ilyen veszélyes. S még inkább a cinizmus. A puha pénzes hatalom ópiuma. S mennyien idomulnak hozzá! Átéltük már, hogy dühödten kiabálták: csak két út van! S ez azt jelentette, hogy valójában mindig csak egy. Választási lehetőségünk nem volt. S mi szívünk szerint valójában mindig a harmadikon mennénk. A sajátunkon. A mostani konkrét kihívás idején nem is mehetünk másikon, mert akkor elveszünk. Hiszünk az igazunkban, de fel kell készülnünk minden eshetőségre. Nagyon vigyázzunk, hogy ebben az esetben ne álljunk puszta kézzel, s ne legyünk a ránk fenekedő imperialista hajlamok martaléka – mondta Féja Géza 1943-ban. Nem voltunk felkészülve. Megtörténhet újra? Meglehet, de most rajtunk is áll, hogy jobb lapokhoz jussunk. Negyvenháromban ilyen lehetőségünk aligha volt.

Bizonyos, hogy az európai folyamatok – és nem csak a válságok –, rajtunk is lecsapódnak, létérdekünk tehát, hogy Európa – ne csak földrajzilag – megmaradjon, fejlődjön, s továbbra is az európai szellem határozza meg a mi világunk arculatát. A görög–római múzsák nekünk is segítenek. Most úgy tűnik teljes bénultságban tűrik a szeszgőzös megháborodottságot. Nem tud szólni ma „bénulásos szájával” Klió, Kalliopé s lassan már Erato sem. S melyik szót akarná újra meg újra érthetően kimondani? Ady Endre Erdélyt akarta, s nekünk már Magyarországot kell, s Európát kellene. Hogyan is írta Illyés? „Mert oly sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott.” Ki tudja, elegendő-e, hogy erre a sorsra ne jussunk, mi, magyarok és európaiak – a fehérek közt is az európaiak –, hogy a huszonegyhez legközelebb vivő lapokat húzzuk?

Nehéz előre látni, biztos, hogy nem is elegendő, de mégis elengedhetetlen a voksunk, hogy ne legyünk semmilyen gyarmat, vagy „bennszülöttként” ne nyomorodóban legyünk, hanem ellenkezőleg, utat nyissunk hitnek, szabadságnak, szeretetnek. Talán még segíthetünk, hogy a nagy európai nemzetek visszatérjenek ahhoz az építő, felemelő érzéshez, aminek természetesnek kellene lennie minden pillanatban, s ami ma már csak torz, elrejtett formában nyilvánul meg. A nemzeti érzéshez. Sorsdöntő tömegérzelem győzhet holnap. Európát nem lehet legyőzni, a nemzeteit sem, s ha mégis, és lenne olyan győzelem, mi biztosan nem adjuk meg magunkat egykönnyen.

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Mi Európát választjuk

ĀMi, több száz millió európai ember, akik szerelmesek vagyunk Európába s különösen a saját hazánkba, azt szeretnénk, hogy Európa holnap is az európaiaké – a miénk – maradjon

Szalai Attila

Szalai Attila

Egy elhallgatott rendezvény

ĀAz ószandeci Lengyel–Magyar Fórum jelentőségét annak tükrében kell megítélni, hogy a nemzetközi együttműködések jegyében külön fórumot szenteltek bilaterális kapcsolataink fejlesztési lehetőségeinek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom