Új szövetséget Európában!

Ennek éppen az ellenkezője az igaz: a magyarság tudatosan szövetségépítő nemzet. Egész történelmünk, nemzeti berendezkedésünk erről tanúskodik.

Már a magyar történelmi tudat is egy olyan mozzanattal, a vérszerződéssel kezdődik, aminek a lényege éppen a széttartó törzsi keretek meghaladása, a vérrel megpecsételt szövetség. Ennek rendkívül erős üzenetértéke van, annyira, hogy inkább „vérszövetséget” mondanék.

Hamvas Béla Öt géniusz című esszéjében a Kárpáthazát öt nagytájra tagolja, azok kulturális, társadalmi, élet- és szemléletmódbeli, közösségszervezési sajátosságai alapján. Ezekről mondja: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), kultiváltság és a szociá­lis egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a szabadságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély), ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.” Mi ez, ha nem szövetség, a magyar identitás lényege?

Árpád-házi királyaink közül többen meg tudták teremteni ezt az egyensúlyt. Szent István szuverén államot teremtett két nagyhatalom között, ez rendkívüli integráló géniuszáról tanúskodik. Szent László keleti indíttatással tudatosan krisztianizálta az országot. III. Béla Bizáncból érkezett, egyesítette Európa keleti és nyugati színeit. IV. Béla a tatárok után újjáépítette az országot. Anjou-házi királyaink délről, a mediterrán térség felől érkezve közép-európai hatalmat építettek fel. Mátyás király tájékozódott nyugat, észak és dél felé, lenyűgöző integrációs tervekkel, amikből sokat meg valósított az oszmán birodalommal a hátában. A Rákóczi-szabadságharc a nemzet török kiűzése utáni újraegyesítését is szolgálta. Az 1848–49-es szabadságharcunkat értelmezhetjük szintén a Kárpáthaza öt géniuszának egyesítő, szövetségépítő törekvéseként. Európa számára láttatnunk kell ezeket a tudatos törekvéseinket, mint következetes magyar sajátosságot.
Ugorjunk egy nagyot a mába. A 2010 utáni valódi rendszerváltoztatás, a közeli és távolabbi múlttal való tudatos és gyökeres szakítás, a nemzettel kötött szövetség háromszor eredményezett kétharmados választási győzelemmel alátámasztott kormányzást. Ennek az egyik legszebb gyümölcse a 2011 húsvétján elfogadott, a szellemi és lelki megújulás jegyében született Alaptörvény, a nemzeti összetartozás gyönyörű dokumentuma: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.” Szövetséget teremt „a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között.” Nem véletlenül ír rajongó szavakat róla egy skót újság: „Az új magyar alkotmány üdítő kivétel a huszonegyedik század erkölcsi sivatagában, (…), amelynek inkább inspiráló hatással kellene lennie Európa többi részére, amely a politikai passzivitás és az erkölcsi relativizmus levében pácolódik.”

A nemzet szövetsége konkrét tettekben nyilvánul meg: a határokon átívelő nemzetegyesítésben egymillió lelket meghaladó határontúli régi-új magyar állampolgárral; a világon egyedülálló családvédelmi intézkedésekben, a kulturális vállalkozások soha nem látott tömegében, a főváros, a városaink és falvaink megújításában. Mindezt a gazdasági fellendülés teszi lehetővé, amit már az ellendrukkereink is elismernek.

Ezzel a tudatosan felépített szövetséggel érkezünk a május 26-i EP-választáshoz. Hiszünk benne, hogy minden, a nemzet szövetségében hívő, azért tenni akaró, polgári-keresztény választó el fog menni szavazni. Erős nemzeti identitással és régen érzékelt belső kohézió birtokában a magyar kormány olyan szövetségeket köthet Európában, ami a magyar nemzet távlatos megmaradását és fejlődését szolgálja európai léptékben is.