Amerika visszainteget

Szerb Antal azt írja, a nő értékét a háttere adja meg, „jó vagy rossz híre, a volt szeretői, az idegen ország, ahonnan jött. A szerelem olyan, mint egy régimódi tájkép: előtérben egy kis figura, a hölgy, akit szeretünk – és mögötte hegyek és folyók, gazdag, értelemteljes, nagy tájék.” Kiegészítésképpen később hozzáteszi, legalább ennyire elgondolkodtatóan: voltaképpen minden nő szimbóluma valaminek. Van, aki maga a Vétek, van, aki maga Svédország, van, aki a 18. század, netán – tegyük hozzá ma – mondjuk az 1956-os forradalom és szabadságharc. És ha ezekre a nőkre vonatkozó, fölöttébb találó és pontos megállapításokat, mély tapasztalati alapon nyugvó evidenciákat megpróbáljuk országokra és politikai vezetőkre transzponálni, garantálom, hogy meglepetések érhetnek bennünket.

Amerika a szovjet hódoltság évtizedeiben a vágyak és ábrándok, a szabadság szivárványos ködében foszforeszkáló, csodás-varázsos univerzuma volt. Gyermek- és ifjúkorunkban ha tudtuk is, hogy meglehet, sok ott a gengszter, a kábítószer meg az autóbaleset, de a valódi demokrácia és humanizmus hazája volt. Az emberi méltóság és tolerancia földje, ahol a számunkra elképzelhetetlen gazdagság, segítőkész (és nem vadbarom) rendőröket, normális, gördülékeny (és nem pitiáner, szuperbürokrata) hivatalokat és legfőképpen: független, szólni, írni, megnyilvánulni, élni engedő világot jelentett.

Azután történt egy és más. És a 20. század utolsó évtizedére a helyzet jóformán száznyolcvan fokot fordult.
A már korábban megindult, döntően amerikai (hollywoodi?) fogantatású kultúrmocsok, úgy tűnt, teljesen eláraszt bennünket, miközben Amerika kihasznált és – vulgárisan szólva – lenyúlt és leugatott mindent és mindenkit, miközben mindinkább látszott, hogy – az ekkoriban elterjedt „polkorrekt” őrület jegyében – csak szeretni szabad Amerikát. Másképpen ugyan, mint annak idején a nagy Szovjetuniót, de azért elég hasonlóan is, már ami a lényeget illeti. Bush volt és Clinton, aztán újabb Bush, azután Obama.

A csebrekből újabb vedrek ugrottak elő, akárcsak a matrjoska babák Moszkvában. Amerika – és ez a fő – a több mint gyanús Clintont jelentette, az ifjabbik Busht meg a pipogya Obamát, miként annak idején a Szovjetuniót Brezsnyev (és később, ha már jócskán másként is, Gorbacsov). Pontosan úgy, ahogyan ma már Oroszországot Putyin, Németországot – sajna – Merkel, Franciaországot – dettó – Macron, Nagy-Britanniát Theresa May és Magyarországot Orbán Viktor. Szóval nem csak a nők esetében meghatározó a háttér.

Az, amit „országimázsnak” nevezünk, nagymértékben összekapcsolódik a mindenkori „első ember” személyiségével is – hajlamosak voltunk szinte azonosítani a Szovjetuniót (sőt, sajna az orosz embereket is!) a vastag szemöldökű, korlátoltan rosszindulatú, ősbolsevik első titkárral, vagy – úgy, ahogy volt, mindenestül – egész Romániát a diktátor Ceausescuval, vagy az egykori „Jugót” a parvenü, főúri Habsburg-allűröket dédelgető, a maga nemében zseniális gengszter Joszip Broz Titóval – tulajdonképpen ugyanígy vagyunk ma is.

Ma, amikor Donald Trump jóvoltából megértük, hogy átélt realitás és politikai-jövőbéli perspektíva és nagy elégedettségforrás lehet a slágerszöveg: „Amerika visszainteget”. Igen, Trump révén Amerika többé már nem Clinton vagy ifjabb Bush Amerikája – ahogyan lelkesítő és örömteli módon Putyin Oroszországa sem azonos már/még a gorbacsovi Szovjetunióval sem. És a tény, hogy Amerika visszainteget, visszaigazolja a réges-régi tételt az emberi személyiség(ek) szerepéről a történelemben – hátha ez egyszer már minden eddiginél nagyobb és komolyabb arányokban válik a hasznunkra ebben a keserves ezer-egynéhány száz esztendős magyar életben… Merthogy Amerika most, egy nagy találkozás után tényleg visszainteget. És nem csak álmainkban.