Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A Könyvgyűjtő Könyve

Ott van bennünk a vágy, hogy mi is hozzátegyünk a gáthoz, amely véd a butaság óceánjától

Vannak emberek, akik egészen különös hobbiknak élnek, a legtöbb ilyen a gyűjtők közt található. Elég kimenni a bolhapiacra vagy régiségvásárra, látjuk, hogy előbb-utóbb minden gazdára lel. Azt mondják, ha bármilyen tárgy elmúlt ötvenéves, megnő az értéke. Sajnos, ez az emberekre már nem annyira érvényes. Vannak olyan hobbik, amelyekből bajnokságokat is rendeznek. Ilyen a keresztrejtvényfejtés vagy a kártyajátékok, a sakk és a horgászat – bár e két utóbbi inkább sport; s a futás vagy kerékpározás is tevékenység-függőséget okozhat. A hobbiautósoktól jobb félni, meg azoktól is, akik a sztrádát összetévesztik a versenypályával. Vannak, akik hobbiból zenélnek, festenek, mások szenvedélye a nyelvtanulás, ők a poliglottok, sokan azonban még egyetlen nyelvvel is alig boldogulnak, például a magyarral. Akadnak káros kedvtelések, úgymint: mások rossz hírének keltése, álhírek gyártása, pletyka, isiász, helsinkibizottság, békétlenkedés, politikai akcióhősködés.

Lehet hobbi az utazás, főzés, kertészkedés, varrás. Vannak egészen sok pénzt igénylő passziók, mások szinte semmibe nem kerülnek: séta, madármegfigyelés, kirakatok nézegetése; sőt, még pénzt is lehet vele keresni, leginkább akkor, ha valaki jól választott hivatást, és a munkája egyúttal a hobbija is. Egészen olcsó hobbi egyébként az olvasás, ha a könyvet kölcsönözzük, jóval drágább, ha megvásároljuk, és kisebb vagyont emészt föl, ha gyűjtjük. Különös értéke van a könyvnek, ha az régi, ha a szerző által dedikált, ha az előző tulajdonosa híres ember volt, főleg, ha saját jegyzeteivel látta el a könyvet. A híres embert kéretik nem összetéveszteni a hírhedttel.

Magam is gyűjtöm a könyveket, bár azt tapasztalom, hogy egyre nő az el nem olvasottak száma. Somlyó György írta, hogy szeszélyesen fölhalmozódott könyvtárát látva, sokan megkérdezték, vajon ezt mind elolvasta-e. „Nem, nem olvastam el mindet. Távolról sem. De egy pillanatban mindegyiket megkívántam” – hangzott a válasz. És micsoda válasz! Mert ez a vágy szinte maga a varázslat. Mintha a könyv valóban nem „országok rongya” volna, hanem megfényesednénk tőle, mint „a szellemharcok tiszta sugaránál”. S Vörösmarty kérdését tette föl Márai Sándor is a Gondolatok a könyvtárban című, 1942 májusában írt tárcájában, mikor a harctéren nemzetek fiai fogtak egymásra fegyvert, a polcokon pedig ugyanezen nemzetek írói békésen megfértek egymás mellett. „Mit segítettek a világon ezek a könyvek?” Márai előbb úgy vélte, hogy semmit. Mert veszélyben van a kultúra, melyet e könyvek magukba zárnak. Aztán mégiscsak hinni kezdett bennük. A befejezést gyakran szoktam idézni, ha a fenti vágyat hitté szeretném formálni. A könyvek segítenek, mert mindegyik „ad valamit a gáthoz, mely felépül egyszer a szenvedély, az önzés, a butaság, az erőszak, a tájékozatlanság és a bűntudat óceánjának partjain”.

Umberto Eco ugyanúgy küzdött, mint Somlyó. „És mindet olvasta?” – csodálkoztak vendégei a tízezer kötet előtt állva. Eco erre az esetre tartogatta az alábbi két választ: „Nem. Ezek csak azok a könyvek, amelyeket a jövő hétre kell elolvasnom.” Illetve: „Egyiket sem olvastam még. Különben miért őrizgetném őket?” Eco volt az egyik főszereplője annak a beszélgető-kötetnek, melynek már a címe is sokat mond: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől! – Idézzük is föl az Előszó legelső sorait! „A könyv megöli az épületet. Victor Hugo Claude Frollónak, a párizsi Notre-Dame főesperesének szájába adja híres mondását. Az épület természetesen nem hal meg, de elveszíti szimbolikus jelentőségét a megváltozott kultúra számára.” A beszélgetéseket vezető Jean-Philippe de Tonnac természetesen nem arra utalt, hogy egy másik kultúra könyve, szelleme, Európát átjáró kísértete (szimbolikusan mindenképpen) lángba borítja egyszer a párizsi katedrálist. Inkább arra, hogy „a kőből faragott bibliák” helyét átvette ugyan a nyomtatott könyv, viszont az elektronikus forma még jó ideig nem fogja helyettesíteni a régi vagy az újonnan nyomtatott könyvek illatát. A hipertextualitás föllazítja bár az író és olvasó közötti bensőséges viszonyt, a könyvek hordozta álom akkor sem ér véget, ha az álom hordozóját máglyára vetik. Létezik ugyanis egy kulturális tudásminta, amit a lángok sem pusztíthatnak el.

Közeledünk az ünnepi könyvhéthez. Panaszkodnak az írók, hogy az emberek nem olvasnak. Ezt tette már 1927-ben Krúdy és Móricz is: panaszkodott. Sopánkodnak az olvasók, hogy nem találnak maguknak való könyvet, különben is drága. Sokan vannak azonban, akik már jó ideje gyűjtenek rá, még akkor is, ha néhány darab az el nem olvasottak közé kerül. Mert ott van bennünk a vágy (és ez formálódik át hitté), hogy mi is hozzátegyünk legalább egy századmillimétert a gáthoz, amely megvéd bennünket a butaság, a tájékozatlanság, az erőszak óceánjával szemben. A könyvgyűjtő ezért nemcsak gyűjtő, hanem gátépítő is.

Kapcsolódó írásaink

Lezsák Sándor

Lezsák Sándor

Pongrácz Tibor, a győztes

ĀA Merre tovább Magyarország című MDF-es programban a Mit akarunk kérdésre így válaszolt: „Nemzeti értékeinkre büszke (…), szabad Magyarországot”