Vélemény és vita

Szelíd májusi szélvárás

Ha kitisztult a fejünk, talán megkapjuk a nagy adományt: örülni tudunk annak, ami adatott

De jó lenne, ha kerekedne egy nagy szél Európában! Nem vihar, villámlás, mennydörgés, amelytől megriadnak az emberek, csak erős, friss, hűvöses szél. Amelynek foga van. Nem valami kis enyhe szellő, vagy kellemes fuvallat, hanem a fák koronáját megcibáló szélfúvás, amely kifújná a fejünkből a sok rossz gondolatot, érzést, akaratot és meddő ambíciót! Feltámadna hirtelen és messze szállna belőlünk a félelem, az örök vágyódás, a harag, mindenfajta hiúság és gond. Csak rövid ideig tartana, de ha elmúlt, s újra megnyugodott körülöttünk a természet, éreznénk, hogy kitisztult a fejünk s már egészen másként látjuk a világot, s talán megkapjuk a nagy adományt: örülni tudunk annak, ami adatott, s örömmel dolgozni azért, ami még adódhat. Örülnénk a kecsesen hajladozó fáknak, víz fodrának a tavon, a bolond táncban kergetőző leveleknek a levegőben. Sajnos nekünk itt a Kárpát-medencében több vihar és mennydörgés jutott, mint ilyen frissítő szél. Nagy zivatarok, pusztító árvizek, tüzet csiholó villámlás volt – szelek játékszerévé is váltunk –, s ami ezzel biztosan összefügg: poshadt állóvíz, mocsaras rothadás, hosszú fáradt kiszáradás.

Honnan fúj a szél, ki tudja? Tán a tenger felől, vagy a nagy hegyekből? Tudósok biztosan megmagyarázzák ezt is, de aztán össze is vesznek: ki a tengerre esküszik, ki a hegyekre. S előhozzák majd argumentumnak a szent tekercseket meg a denevérröptű műholdakat egyaránt. De kell, hogy legyenek szélcsináló emberek is, miként esőcsinálók, legendát mesélők, sebeket gyógyítók, az életért finoman rajongók. Nagyon szép tudás, nagyon hasznos tudás tisztító, megújító, fákhoz beszélő szeleket, esőket, gondolatokat, érzelmeket kelteni, s tudni, meddig áldás és jótétemény a seregek toborzása, s honnantól szakítja le a szél a tetőnket, viszi el a víz a házunkat, bolondítja meg a gondolat és az indulat az embereket. Rajongani az új szelekért csak addig érdemes, amíg szabad levegőt hoznak, kisöprik a ragályokat, s a szép csendes esőkért, míg megújítják a földeket, lemossák a port és a mocskot a házak faláról, utcák kövéről. S ki tudja, tán kerekedhet ilyen tisztító, forduló szél innen mitőlünk, a Duna és Tisza tájáról is.

Mondhatják önök, hogy a szelek és esők, viharok dolga nem az emberé. Istené vagy a Föld forgásáé, a fellegeké, pillangószárnyak billenéséé, vagy az egész nem is létezik, csak a tudatunkban. A fatalisták, az eleve elrendelés hívei, a kedves visszhangtalanság megszállottjai mégis ugyanúgy megfürösztenék arcukat abban a csípős szélben, s vágynak rá, hogy kifújja fejükből a rémisztő dalokat. És nem baj, hogy fel akarunk jutni a sziklacsúcsra, mert ott – az ég és a föld között –, fúj a legtöbb szabadságot hozó szél, s ott esik a legtisztább szemű eső. S talán ott megleshetjük a szélcsináló, esőcsináló embereket is, akik nem varázslók, nem istenek, nem is papok, csak emberek, akik tudják a titkot, a megújító szelek titkát, de a mértéktartás titkát is.

Az én nemzedékem legjobbjai is belélegezték a poshadt állóvíz gázait és szagolták a mocsaras gondolatok páráit. Látták az erkölcsi lepusztulást és az ezt okozó rendszer lehulló csillagait. Várták, s várják a tisztító szelet, százszor is felkapaszkodnának a sziklacsúcsra, s nekivágnak ma is, fáradtan, betegen, öregen, hogy megfüröszthessék arcukat az áldott szabadságban. Felemelik tekintetüket – van, aki imádkozik, mások pörölnek, vitatkoznak, vagy csak tétován várják a csodát – amikor „új szelek nyögetik az ősmagyar fákat”. De még sok a szeszély, sok a gátlás, alig mozdul a lég. Nini, szivárvány! – örvendezik a gyermek, s örülünk mi is, hisz gyönyörű ez. Van, aki ilyenkor eldúdolja magában a Himnuszunkat, s dacosan ismételgeti a Szózat sorait. Lent a városban már fintorgó arcok, gúny, okoskodások fogadják. „Miért is?” A fintorgás, a lebiggyesztett ajkak filozófiává állnak össze, s ami rosszabb, közérzetté. És szinte érezni, hogy tényleg nem értik: miért is? S aki ezt nem érti, már semmit sem ért. Miért is kellene itt ország? S minek ez a mindig messzivágyó nemzet? S jöjjön ide Tibet. Kalifornia vagy Bécs – mondják büszke hévvel –, de hát ez nem fenyeget. Annál inkább más ki-be imbolygó tömegek. Nem Ady Endrét kellene ütni ma is, hanem a fintorgást, gúnyt, okoskodást. Belefáradunk? Ady nem üt vissza? Kár ezért a reménytelen harcért, mert mennyi igazság van abban, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Hát nincs is! És nincs is végünk!

Jó lenne, ha kifújná fejünkből a szél a felhorgadt indulatokat. Örökölt dühöket, már nem kívánt, s mégis százszor elaffektált hangsúlyokat. Ady szemei előtt a halál és pusztulás lebegett, a magyarság és Magyarország pusztulása, s megmentőként mennydörgést, villámlást, égzengést várt remegve, féltőn. Mert nem jött a csillagseregekből indult áramlás. Az erős, cibáló, frissítő – megmentő, de nem elpusztító – szél. S nem jött az életet adó eső sem. Vérzivatar jött s aztán vöröses, kéklő lángok mindenünnen. Benn és kinn is gyújtogattak, s bekövetkezett, amit mai napig sem tudunk felfogni és elfogadni. Volt, aki a végítéletre játszott, s mennyire elkeserítő, hogy ma is vannak utódaik. Akkor késő volt már minden megbánás, erőfeszítés, az „én nem ezt akartam” kiáltás, túl sokáig volt szélcsend, s legfeljebb kis lanyha szellő, s ahogy ilyenkor mindig lennie kell: túl nagy pusztítást okozott az elszabadult ösztönvilág.

Vágyom a békességre, de várom azt a figyelmeztető, hamis plakátokba tépő szelet is. Repítő európai szelet, Normandiától a Kárpátokig. Talán már fúj is. Hiszen fodrozódik a víz, szimatunk friss illatokat, szemünk új fényeket érzékel. A templomhegy felől fúj, talán nem elég erős, nem elég friss, de nem kell vele birkózni, s el sem ringat. Néha belecibál a hajunkba.

De máshonnan őrjöngő, kavargó kis szembeszelek borzolják az idegeket. Poshadó rothadás szagát terjesztik. Sokszor volt ez már így, s az a baj, hogy ezeknek a kis gyenge erejű, de nagyhangú világmegváltásoknak mindig akadt, s akad ma is innen-onnan jó erős hátszele. Belekapaszkodnak ezek a hisztérikus őrjöngősek az orv szelekbe, s már száll is a hajó dagadó vitorlákkal – mindig vissza –, a maguk barlangjaiba. Túl sokan vannak, akik felkapaszkodnának mindenféle szelekre. Éppen hogy játékai ők ezeknek, szánalmas eszközei, még akkor is, ha maguk dalolják sportcsarnoki tábortüzeknél az egykor fontos dalukat, s el is hiszik, hogy zászlók ők ma is. S a közönség meg azt, hogy ezekkel a dalokkal kezdődik és végződik a szabadság Magyarországon.

Igaz volt, hogy a „ráérünk arra még” népe vagyunk, s talán igaz még ma is. Igaz, hogy hagyjuk, sőt fizetünk is azért, hogy gyengítsék, pusztítsák a kultúránkat, vagyis a lelkünket. De talán mégse. Hála azoknak, akik időben figyelmeztettek. Vörösmartynak, Petőfinek, Adynak, s általuk is tanítók és tanárok, tudósok és papok, művészek és orvosok s mindenféle rendű és rangú emberek (még politikusok) sokaságának is. Vagyis azoknak, akik azt a frissítő, félelmet oldó szelet érezni szeretik, hallják, előidézik, átadják. Szív dobbanásával gyermeknek, töprengésekkel, kétségekkel bűn nélküli időseknek, fia­tal lelkeket megbizsergető gondolatokkal, a szövevényes világban eligazító útjelzőkkel. Ne keseregjenek hát, ne sírjanak az erre hajlamosak, s főként ne vádolják azokat, akik erre nem szolgáltak rá. A „fiatalokat”, a „nyugdíjasokat”, a „tanárokat”, „művészeket”, a „postásokat”, s ki-ki a maga rögeszméje szerint mindenféle csoportokat. (A parkett-táncosokat.)

Boldog lesz a pillanat, amikor végre megfürösztjük arcunkat a szélben, amelyről talán már le is mondtunk. Nem a szembeszelek, az orvszelek konok gerjesztőinek, de a jószándékú, jóakaratú szélcsinálóknak üzeni mégis Seneca: „Az önmérséklet megedzi az embert.” Igaz, de az is igaz, hogy az önmérsékletben is kell néha önmérsékletet gyakorolni. S én még tört szívvel rajongok Ady olyan soraiért is, mint hogy „a mértékletességet és a mérsékeltséget az érzés és elme impotensei fújták erénnyé”.

Kapcsolódó írásaink

Kruppa Géza

Allergia

ĀA pollenszezon beköszöntével a pázsitfüvek pollen­jeit egészen Brüsszelig sodorja a szél. Allergiás tünetként ugyanis a magyar babaváró program is erősen csípi az Európai Bizottság bürokratáinak szemét

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Vörös fény

ĀAz állítólag egymásnak rivális, néppárti Weber és a szocialista Timmermans együtt „harsogva zúgták a szélnek”, hogy Európát meg kell védeni a nacionalistáktól, s abban is teljesen egyetértettek, hogy az iszlám hozzátartozik Európához

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom