Volt egyszer egy büszke nő

Kádár János és a szovjet elvtársak éppúgy megvoltak, mint tíz, húsz vagy huszonöt évvel korábban, midőn kisdobosként vagy úttörőként vonultunk május elsején a Széchenyi téren, és úgy tűnt, mindenki, az egész világ azt énekli, hogy énekszó és dal köszöntse és mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám. (Ajkáról ki se fogy a nóta.) Ha nagy ritkán a mindig vágyott, irigyelt, sóvárgott „Nyugat” szó kapcsán az Európa név előkerült, előbb ösztönösen, később már tudatosan is eleve összekötöttük magával „a” Nyugattal. Az eszménnyel. A „viselkedj európai módra”, „ez egy európai pasas” és a hasonló minősítő kijelentések mindig azonos jelentéstartalommal bírtak: egyértelműen a civilizáltat, a kulturáltat, az „anti-balkánit”, az „ellenbunkót”, az „ellenszovjetet” fogalmazták meg.

Így, ebben az összefüggésben vonatkoztak mindarra, amit Európa és az európaiság jelzett és jelentett – ködös-idealista attitűdből bár, de így utólag is azt hiszem, nem nélkülözve bizonyos (múltbéli és kontrasztos) realitásokat. Amikor 1985-ben már szerte e hazában óriási, ihletadó sláger lett Varga Miklós Európa-dala („Dús hajába tép a szél, / Kék szemében ott a szenvedély. / Foltos, sokszín ruhája oly sokszor elszakadt, / Álma adja az álmokat. / Megszülte hűtlen gyermekét, / Nem sírt akkor sem, ha elvetélt, / Akármi történt, mindig büszke nő maradt, / Így élt a sok-sok év alatt. / Ezért értsd meg, szeretem őt, / A vén Európát, a büszke nőt! / Nagyon kérlek, becsüld meg őt, / A vén Európát, a gyönyörű nőt!”), haloványan már sejteni lehetett, hogy a kocka el van vetve. Ma már csak azt látjuk, hogy ugyanaz a kocka el van szúrva. De nagyon.

Ugyan kinek jut ma eszébe ez a sláger most, amikor – hirdetik, olvasom – az immáron hagyományos májusi Európa-napon nálunk is (az ország 19 városában) „színes Európa-napi programokkal, nyereményjátékkal várja a családokat május 1. és május 18. között az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete, az Európai Parlament Magyarországi Kapcsolattartó Irodája és a Europe Direct tájékoztató hálózat”. Merthogy: „…milyen legyen Európa jövője? Hogyan járul hozzá az Európai Unió Magyarország megújulásához? Ezekkel és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik a (…) rendezvénysorozat, amelynek témája lesz a május 26-án tartandó európai választás is.”

Szóval ünnepelnénk – idén is – a büszke nőt.

Büszke nőket valóban ünnepelni illik, mi több, kell is. Már ha tényleg büszke, méltóságteljes, gyönyörű nőről van szó.
Nem akarok olyan illetlen és politically non-correct lenni, mint az a délvidéki kollégám, aki valamikor 1991–92-ben, a nagyban dúló úgynevezett délszláv – igazából szerb–horvát, szerb–bosnyák – háború kellős közepén tömören csak vén k…nak nevezte az esztelen öldöklést tétlen balfácánsággal néző Európát. (Emlékszünk még a derék hülye Lord Carringtonra?) Mindazonáltal nem állom meg, hogy az illető hölggyel szemben ne legyek nem túl gentlemanlike. Nem hozom én most elő, mi mindent tett értünk e dús hajú hölgyemény, kék sze­mében a szenvedéllyel. Azt sem firtatom, e büszke nő álma mily álmokat adott nekünk mondjuk 1956-ban (is) meg 1987–89-ben (voltak olyan jámbor balgák, kiknek még 2004. május elsején is) – és mi minden is lett ezekből az álmokból… Hogy félmilliós békemeneteket kellett szerveznünk – ellenében! – a hazánkért: csak egy a következmények közül.

Hogy a valaha volt büszke nő, álmaink, vágyaink nem titokzatos, de mitikus tárgya vén k…-e vagy valami más: nem túl érdekes immár. Az már annál inkább, hogy éppen az Európa-napok nagy országos rendezvénysorozatának kellős közepén („19 városban”) volt az évfordulója (igaz, nem kerek, csak a negyvenkilencedik), hogy 1970. május 13-án egy 29 éves székely fiatalember tér meg Teremtőjéhez az erdővidéki Baróton, miután három hónappal korábban Brassóban a pártház előtt felgyújtotta magát – pontosan ugyanúgy és ugyanazért, mint Prágában Jan Palach és Budapesten Bauer Sándor.

Ez is Európa. (Amely, azért tegyük hozzá, minden fertelmes látszat és párhuzam ellenére, végső soron mégsem azonos az Európai Unióval.) Az egykori állítólagos büszke nő éppúgy nem volt sehol (akkor sem), mint ’56 novemberében vagy akár a ’68-as augusztusban – de sorolhatnám az 1990. márciusi Marosvásárhelyt vagy a kilencvenes évek első felének balkáni mészárszékeit is…

Európa-nap. Ünneplés, rendezvények, ilyen-olyan programok. „Európáért halunk meg!” – üzenték végső mementóként végsőkig küzdő ’56-os szabadságharcosaink. Meghalni egy nőért? – kérdezték gunyorosan régi kültelki haverjaim Szeged-Rókuson. Egy nagy filozófus, Sören Kierkegaard azt mondta: „Számomra a nő mindig megfontolások kimeríthetetlen anyaga, megfigyelések örök forrása volt, és az is marad.” Hm.

Hát igen.