Vélemény és vita

Ügyfélbosszantás széles sávon

Időnként nem tudom magamban tartani bosszúságaimat, amelyeket olykor fogyasztóként kell elszenvednem – és persze másoknak is – hazánkban

Ilyenkor igyekszem a közzel is megosztani a tapasztalataimat. Szigorúan saját tapasztalatokról írok, noha felhabosított, kívülről jövő történeteket meghallgatok ugyan, de tényként soha nem kezelek. Írtam már többek között közművekkel megjárt kálvá­riáimról, valamint a nyugdíjintézet egyáltalán nem ügyfélbarát beállítottságáról. Furcsa véletlen, de eddig egyetlen nyilvánosan (újságban) megszólított és megbírált szervezet sem reklamált nálam, és nem kereste az igazát, inkább hallgatott (kussolás fél egészség). Egyébként más fórumokon sem tették ezt. Arról sincs értesülésem, hogy a nevezett cégeknél a dolgok jobban mennének, legalábbis ügyfélszempontból.

Most legújabb „élményemről”, a valóban korszakalkotó széles sávú internetkapcsolattal begyűjtött tapasztalataimról szólnék. Megjegyzem, az informatikából csak annyi ragadt rám, amennyit az élet kikényszerített, távol áll tőlem, hogy szakértői színben tüntessem fel magam. Amikor alkalmam lett volna ismereteimet a gyakorlatban is elmélyíteni, a munkatársaim mindig elhessegettek a gépektől, mondván: mindenki végezze a saját dolgát, így mindenkinek jobb lesz. A kényszer azonban nagy úr, amikor a mobiltelefonok megjelentek, csak megtanultam azokat használni, számokat beírni, előhívni, a 2002-es választásokkor SMS-ezni is, ma meg már telefonilag én is „megokosodtam”. Az időközben elsajátított internetes dolgokat is tudom a telefonon is. Szóval rendelkezem az internetes hat butával és nyolc ostobával, ahogy az ötvenes években a köznép halkan az akkori iskolázatlan, ám pozícióba állított embereket hívta. Felfogtam, hogy a széles sávú kapcsolat arról szól, hogy gyorsabban nagyobb adattömegeket lehet fogadni és továbbítani, illetve üzembiztosabb a hálózat. Nosza, akkor vágjunk bele!

Miután elhatároztuk, hogy beköttetjük a széles sávú internetet, feleségemmel elzarándokoltunk a megfelelő helyre, kitöltöttük a megfelelő űrlapokat, és vártuk, mi történik. Amikor az utcában megjelentek a szerelők, határozott optimizmus uralkodott el rajtunk. Amikor az utcai oszlopokon a fekete dobozok is megjelentek, örömünk a csúcsra hágott, no de nagyon korán. Ismét meglátogattuk a megfelelő helyet, ahol közölték, nincs nyoma a jelentkezésünknek. Újra papír, újra jelentkezés, újra várakozás – és ezt három-négy hónaponként megismételte a feleségem, de ekkor sem történt semmi. Közben a házunk egyik lakója beszereltette a széles sávút, nekünk meg a legutóbbi látogatásunkkor azt mondták, hogy nyilvántartásuk szerint nincsenek is az utcában még dobozok, amelyekből ki lehet húzni a vezetékeket a lakásokba.

Legutóbb ismét ketten (mint a legelső jelentkezéskor) kerestük fel a megfelelő helyet. Az ügyfélszolgálatos, feltűnően udvarias hölgynek azonnal mondtam, hogy ha véletlenül nem odaillő kifejezések csúsznának ki a számon, az semmiképpen nem neki, hanem a cégének (hajdani állami magyar cég, jelenleg multi) szól. Jöttek is a szerelők, és szereltek legott. Tájékoztatni azonban elfelejtettek, hogy izzasztó fúrás-faragás helyett az egészet meg lehetett volna úszni apró kütyük beillesztésével is. Elmentek, és a következő lett a meccs állása: a tévét nem lehetett a régi távirányítóval üzembe állítani, a telefonszámom híváskor azt mondta, hogy nem is létezik ez a telefonszám, az internet meg sem szólalt. Újabb roham új távirányí­tóért, amit szegény felségem rekordidő alatt megszerzett. Arról kiderült, hogy a Samsung tévével nincs barátságban, nem szólnak egymáshoz, vagy nem értik egymás nyelvét, a jó fene sem tudja. Ekkor tárcsáztam a 1414-en Vandát. Aki persze csak egy gépi női hang, aki eligazít, ha tud. Persze nem tudott, pedig szegényke nagyon igyekezett, de a válaszai­mat igenre vagy nemre korlátozta. Ha megeredt a nyelvem, határozottan rendreutasított. Szerencsére ha a 1414-en Vandát legalábbis tucatszor hívjuk, ezt észleli a rendszer és élő embert is kapcsolnak. Ha három-négyszer végigcsináljuk elölről, komoly esélyünk van arra, hogy olyan személy lesz a vonal másik végén, aki ért is valamihez, és még segíteni is tud. Szembe kell azonban nézni a jóindulatú közléssel, hogy a rendszer túlterhelt, ezért ajánlatos a reggeli órákban próbálkozni a hívással.

Végül minket is utolért a szerencse. Visszaadták a régi telefonszámunkat is, amit a „rendszer” valahogy kicserélt, mindenki csodálkozott, aki hívott minket, hogy mi vagyunk a vonal másik végén. Mára csak egy problémánk maradt, a süket készülékünket a második szinten is be kell kapcsoltatni. Várjuk a szerelőt, remélem, nem újabb fúrás-faragás lesz a vége.

Mára túltettem magam a közszolgáltatókkal vívott küzdelmeken, a dolgokat megkísérlem más szemszögből is értékelni. Ehhez fel kellett tennem magamnak néhány kontrollkérdést. Vajon a szolgáltató cégeknek kifejezett céljuk az ügyfelek bosszantása? Aligha, hiszen a sok fogyasztói panasz nem emel a reputációjukon. Akkor talán olyan munkatársakat alkalmaznak, akik kifejezetten gonoszak, és örömmel bosszantják a fogyasztókat? Kis­számú esettől eltekintve ez sem igaz. Jómagam ennél a cégnél is készséges és udvarias munkatársakat találtam. Akkor mi is a baj? Mentő gondolatfoszlányként eszembe ötlött Hofi Géza egyik mondása. „Tud focizni? A válasz: nem. És ha jól megfizetem?”

Valahol itt van a kutya elásva. Sok jól képzett emberre lenne szükségünk, ám kevés van belőlük, és ők is csak a tizedik-huszadik hívásra kerülnek elő. Pedig a rendszerváltozás után mindenki előtt megnyílt a felsőfokú (egyetemi, főiskolai) képzés kapuja. De vajon olyan szakmákat oktatunk, amikre szükség van? Messze nem. Sok olyan „képzés” van, amire már régóta nincs szükség, egyre kevesebb az olyan ember, akit végzés után nálunk és másutt is gyorsan elkapkodnak. Mit tehetnek ezek után a cégek? Azt, amit végül is csinálnak. Az ötvenes években bevett módon, de újszerű „piaci” dumával gyorstalpaltatnak.

Közismert, hogy az érettségi előtt álló diákok tiltakoznak (egyáltalán tiltakozhatnak?), hogy nehéz volt a matekérettségi-példasor. Ugyanezek a fiatalok pedig elvárnák a vastag fizetési borítékot kezdő munkavállalóként. Néhány éve két fő jelentkezett fizikatanár szakra. Ma az orvosi egyetemeken néha majdnem annyi a külföldi, mint a hazai hallgató. A rendszerváltozás utáni brutális privatizáció szőnyegbombázta a hagyományosan jól működő képzési helyeket is. Ma alig találhatók jó kézművesek, hagyományos kisiparosok az építő-javító szektorokban.

Mit tehetnek a cégek ilyen helyzetben? Akár azok is, amelyek ide települtek, mint az érintett cég is? Kutatják a jó dolgozókat, és ma már meg is fizetik őket, de fel kell venni a gyengéket is, különben nincs meg a szükséges létszám. Irány a gyorstalpaló, és ott tartunk, ahol a part szakad. Igaz, nekik elég mogyoróval fizetni. A fogyasztó meg bosszankodjon immár széles sávon, nincs érdemben másik szolgáltató, ahová mehetne.

Kapcsolódó írásaink

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Európa bizonytalan jövője

ĀHogy a világ bizonytalan, nehéz lenne vitatni, nem utolsó sorban azon politikusok miatt, akik Nagyszebenben összegyűltek

Petrin László

Petrin László

A 93-as járat üzenete

ĀRendkívüli jelentősége volt Orbán Viktor miniszterelnök Trump elnökkel folytatott washingtoni megbeszélésének

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom