Vélemény és vita

Kiterjedett plánum

Nekem is van a szobámban a könyvek között egy kis bronz mellszobrom a nagy Napóleonról. Rajongásom a kis korzikai iránt nem kopott meg a későbbi felismerések idején sem

Még sráckoromban lelkesen vadásztam a róla szóló könyveket az antikváriumokban, de aztán abbahagytam a gyűjtést, mert azt olvastam, hogy több mint kettőszázezer munka született róla. Mégis most milyen öröm ért! Két újabb kötetet kaptam ajándékba. Különösen az egyik tartja fogva napok óta a gondolataimat. Napóleon emlékiratáról van szó, legalábbis abból bizonyos részletekről amelyeknek egyik másik részlete már halála előtt megjelent. A magyar nyelvű kötet 1829-ben, vagyis a császár halála után nyolc évvel látott napvilágot Pesten, olyan ékes, gyönyörűséges magyar nyelven, ami engem elvarázsol újra meg újra. A nyelvújítás időszaka ez, s az önéletrajz még „önéletírás”, a forradalom még „revolutió”, a terv „plánum”, az elégedetlen még „nyugtalan fejű”, a fejlődés még „előmenetel”, a futár meg „kurir”. A poroszt úgy mondják „burkus” az oroszt „muszka”, a harc „verekedés”, a kitartás „csüggedhetetlenség”.

Nem tudom miért ragadott magával ez a nyelvezet, de mostanában a gondolataimat néha ebben a stílusban fogalmazom meg magamban. Nem jó szó a stílus, mert ez csak egyszerűen az akkori magyar nyelv. A fordítót Fábián Gábornak hívták, aki azt íratta könyve címlapjára, hogy „Napóleon saját keze és dictálása után” a császár szavait a francia kiadás „szerént híven magyarázta.” Azaz fordította. Ő a „Világosvári Uradalom Fiskálisa”, azaz ügyvédje volt. S már el is repített a fantáziám: Világos!

Húsz év múlva ott teszi le a fegyvert Görgei és a megmaradt magyar sereg, egy másik csodálatos kaland végén. S kezdi meg Görgei is és a magyar szabadság gondolata is száműzetését a maga Szent Ilonáján, itthon, Magyarországon.

Ez a könyv Napóleonról, amelyet most megkaptam, nem is akárkié volt, hanem nagyszerű atyai barátomé, Gyurkovics Tiboré, aki nem átallott belé írni megjegyzéseket. Magam is ilyen barbár vagyok, ha nem is azért, mert tudom, hogy ettől értékesebb lesz egykoron a könyv, hanem mert lusta vagyok papírért, pennáért – lám! – menni, jegyzeteket készíteni. Pedig nekem ezzel most sokkal értékesebb ez a karcsú, de gyönyörű rézveretű, bársonyborítású díszkiadás. A rézdomborításon a császár – mint Caesar – s a felirat: „Napoleon Emp. Et Roi.” És Tibor első bejegyzése: „Az emberi naggyálevés konok könyve.” Aztán később: „Mindenki magát menti. A mentségek könyve.” Aztán már csak aláhúzások, s egyetlen bejegyzés: „győzni minden áron”. Kétszázezer kötet ehhez csak hozzátehet.

S még mindig a könyv „hozzáadott értékeiről”. A végén felsoroltattak az előfizetők! Akik megrendelték kötetet 1829-ben, s a nyomdász, aki könyvkiadó is volt ezért megkockáztatta a kiadást. Mennyire örülnék én, ha ilyen konkrétan és határozottan érezném ma az olvasó érdeklődését. Látatlanban, bizodalommal a szerző és a téma iránt. De szép dolog ez! Pedig csak az Arad megyeiek vannak felsorolva, néhányan Pestről, egyetlen ember Zala megyéből. Deák Ferenc, megyei alügyész, aki mindjárt öt példányt rendelt. S Pestről Vörösmarty Mihály, s nyilván a szerző ismeretségéből ügyvédek, jegyzők, táblabírák, sőt „törvénytanulók”. Milyen szép szó ez! Törvénytanuló. És „nyugalomra lépett kapitány”, és normális tanuló, és seborvos, és nemzeti ruha-készítő, és levéltárnok, és kasznár, patikás, ügyész, írnok, tiszttartó, ispán, s számosan kiknek neve mellé csak az van írva: izraelita. Mintha foglalkozás volna. Egy gróf is, egy kisasszony, két kanonok, plébános, evangélikus püspök és prédikátor is, meg barom-orvos. De szép társaság!

A bécsi rendőrség biztosan számon tartotta a kiadványt és a szerzőjét is. Kevésen múlott a napóleoni időkben, hogy a „világ más ábrázatot vett volna magára”. Napó­leon minden eshetőséget megvizsgált. Végül elvetette mind Magyarország, mind Lengyelország elsőrendű hatalommá erősítését, melynek következtében a Habsburg birodalom semmivé vált volna már a 19. század elején, az orosz birodalom pedig visszaszorul messze keletre.

Sokat nyerhettünk volna. Litvánia, Belorusszia, Ukrajna Lembergig Lengyelország álma volt, de a francia császár utasította embereit arra is, hogy járják be Magyarországot és a környező területeket, s vizsgálják meg, „Dalmácia és Istria odakapcsolása milyen hatással van ma és milyen lehet majd egyszer Magyarország anyagi jólétére, akár a megnyíló piacok, akár a készítendő víziutak segítségével.”

Mérlegelt a császár, de nem jól döntött. A lengyeleknek legalább egy Varsói Nagyhercegséget juttatott, nekünk végül semmit. Nem csak az ő hibája. A miénk is. Mert a nemesség körében nem okozott túlzott lelkesedést az új eszme, a „revolutió”, ráadásul egy másik, az osztráknál veszélyesebb császár szuronyai által terjesztve. Azt írta a francia felderítő: a magyar nemesség „az osztrák háznak ellensége, mert az csorbítani akarta kiváltságait. De még nagyobb ellensége lenne annak a hatalomnak, amely azok megsemmisítésére törne.”

A parasztságról azt jelentette: inkább mozdulna az osztrák ház mellett, és „az urak ellen, akik elnyomják őket.” A polgárságról meg hogy irtóznak minden „belső bajtól”.

Így állt-e a dolog? Vagy egészen másként? Hogyan is történt volna, ha Európa akkori ura Lengyelországra és Magyarországra támaszkodik itt a messzi keleten, s nem gondolja, hogy elegendő Ausztria megnyeréséhez, hogy feleségül veszi a többször megalázott Habsburg Ferenc lányát Mária Lujzát. Oroszországot pedig fegyverrel kényszeríti nagy összeurópai birodalmának és érdekeinek elismerésére. S minden európai vazallusát – mai terminológiával – „szankciókra” kényszeríti Franciaország érdekében. Ezen már tényleg felesleges rágódni. Hacsak ez a mentalitás sokkal kártékonyabb, pusztítóbb éllel nem ismétlődött volna meg a 20. században többször is, s nem lenne jelen ma is ott, ahol úgy gondolják, még mindig ők uralják Európát. Napóleon elmondja, hogy javasolták neki Lengyelország „erős lábakra állítását”, s mint láttuk, megfordult a fejében ez Magyarországgal kapcsolatban is, de milyen ostoba véleményt sugalltak neki, amit még ezekben az emlékiratokban is fenntartott.

Ezek szerint a lengyel a fran­ciánál „sokkal csapodárabb nemzet, a ’mellett, hogy mint amaz, ez is függetlenség és a szabadság után sóhajtozik, nem hasonlít ahhoz többé, ha szenvedésre és állhatatosságra kerül a dolog.” Mondja, akinek legbátrabb katonái, s leghűségesebb szerelme is lengyel volt. S még érdekesebb: „Egy olyan kiterjedett plánum, melynek kivitelében a nagyoknak, kicsiknek, minden veszély’ és történet’ ellenére össze fogva kell dolgozniok, felül látszott múlni az ő erejét és erkölcsi tulajdonait, ítéletem szerint.”

Rettenetes mondat ez egy olyan embertől, aki az egységes Európa megteremtésén dolgozott, vagyis egy párizsi központból irányított birodalom létrehozásán, mert hogy ez az egység másként nem is lehetséges ennyi nemzet felett. S ő még zseni is volt, s talán tényleg a kor lelke, a szabadság repítette zászlóit. Maga állítja, hogy „Alapot akartam vetni a’ világ’ boldogulásának, ’s Európán kívántam ezt kezdeni.” S miért nem sikerült? A „nemzetek részvétlensége” miatt. Valójában, mert a nemzeteket (itt csak a lengyelekről beszélt, de még inkább érthette Európa más nemze­teire) nem egyenrangú, Európát alkotó partnereknek tekintette, hanem gyalogoknak egy nagy sakktáblán, amelyeket könnyedén fel is áldozhat „világboldogító” céljai érdekében. Szuronyrohammal. Szokás mondani, hogy a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Úgy látszik nem csak ők. Maguk a franciák sem, s a németek és csatolt részeik sem ott „nyugaton”. Nagyon hasonlóak a mostani nézeteik, terveik. Kísérteties világképegyezés. De hát milyen állapotban vannak? Napóleon azt írta, hogy ha csak 1812-es franciákkal harcolhatott volna a végkifejletnél, s nem 1814-esekkel, győzött volna.

Vajon milyen messzire, hány fényévre van a mai nyugati armada erőben és erkölcsben az akkori gárdától? Annyira egészen biztosan, hogy a mostani aktuális „kiterjedett plánum” ne sikerülhessen.

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Az Állatok Könyve

ĀNem kell Orwellhez fordulni, a magyar irodalom is bemutat mindenféle állatot, még illusztrációnak is kevés lenne az Állatok Könyvének cédulahelye

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Quo vadis, Európa?

ĀRajtunk, több száz millió európai választó döntésén múlik, hogy május 26-a új Európa-nap lesz-e

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom