Vélemény és vita
A politika a porban
Naponta a házacska mellett autózom el, amely Leányfalun, a főút mellett fekszik. De sokat jártam nála, s mindig megcsodáltam a neves barátok teraszt ékesítő kedves sorait
A látszat az, hogy az élet kihalt a házból. Karinthy Ferenc író huszonhét éve meghalt, és nem él a felesége sem. Csak az anekdoták őrzik a tegnapi emlékeket. A köztiszteletben álló író és felesége nagyon sok helyre volt hivatalos, visszahívni azonban nem állt módjukban a barátokat, mert ahol ők laktak Leányfalun, a legkisebb ház volt a környéken, jóllehet legendája és szélkakasa messziről csalogatott. Éppen ezért azt találták ki, hogy egy nagyon finom, jó konyhájú étterembe, a szentendrei Vidám Szerzetesekbe hívják őket, amelynek ma már se híre, se hamva.
A terítés, mint a királyoknak, a legfrissebb vadételek sorakoztak a konyhában. És hát az író volt a házigazda. A meghívottak – a vállalkozó, a birkózóbajnok, a csodacsatár, a feleségek meg a többiek – ettek-ittak, ami beléjük fért, gondolták, hadd fizessen a meghívó. Az író tudatában volt ennek, de kikötötte, hogy csak abban az esetben állja a cechet, ha a vacsora alatt a politikáról nem esik szó. Fennhangon helyeseltek. Hát egy jó vacsoráért – gondolták – meghoz az ember minden áldozatot. Ettek-ittak, mulattak, dőltek belőlük a jobbnál jobb történetek. Hogy mit mondott a válogatott futballista a vizsgán, amikor a hallócsontokat kellett felsorolnia: „Sarló, kalapács…” – a kalapács, üllő, kengyel helyett. Politikáról, politikusokról egész este nem esett szó. Tizenegy óra után az író kisomfordált az étterem konyhájába, kifizette a számlát, majd félrevonta a tulajdonost… Már újra ott ült az asztalnál, amikor hirtelen, ahogy a szél támad fel, asztalra csapott, és hívta a tulajdonost. Pista, ez a hamisítatlan Krúdy-figura azonmód meg is jelent, az író pedig kérte a végösszeget.
– Már ne haragudjon meg az író úr – mondta krákogó hangon a tulajdonos –, de én annyira szeretem a maga írásait, engedje meg, hogy megvendégeljem…
Síri csend lett, mintha egy képzeletbeli karmester emelte volna fel a pálcáját.
– Már hogyan gondolja, Pista – szólalt meg határozottságot színlelve az író –, nem vagyok egyedül, itt vannak szép számmal a barátaim.
– Kérem, író úr – mondta Pista a megtalált hangján – én annyira szeretem az ön könyveit… Tessék megengedni nekem ezt a gesztust! – És mint aki kivágta magát, meg abbéli félelmében, hogy kiesik a szerepéből, gyorsan kisétált a konyhába. Elkezdték lerámolni az asztalt. Az író vendégei pedig, különösen a csodacsatár, majd megpukkadtak dühükben.
– A fene egye meg ezt a mázlistát! – mondta a csodacsatár. – Nem elég, hogy lábteniszben szerencséje van a hálónál, még itt is meghívják.
Szedelőzködtek és indultak hazafelé. De a csodacsatár sehogy sem tudta megemészteni a történteket, és a Vidám Szerzetesek bejárata előtt, már az utcán azt kérdezte az írótól:
– Ez bunda volt, ugye?! Akármi legyek, ha nem volt bunda…
Hosszan néztek egymás szemébe, mint akiknek mondanivalójuk lenne egymás számára, de megállták, hogy csak a szemük beszéljen. Így aztán mindketten azt gondolhatták, amit akartak. Nyertesek voltak valamennyien, az egész asztaltársaság, mert a politika a porban hevert.
