A Mandulafa Könyve

Petőfi előtt talán az egyetlen, akit ismert Európa, és a Pannonius név után magyarként ismerte. Fordította Arany János is – irodalomtörténeti vázlatában híres latin költőként emlegette –, de munkáival, a majd’ félezer, Itáliában és magyar földön írt erotikus és szatirikus epigrammájával, harmincöt elégiájával és néhány hosszabb költeményével, beszédeivel és leveleivel mi a 20. századi magyar nyelven találkozunk. A „Magyar János”-i nyelv bizonyára még nem volt képes rá, hogy európai költészetet alkosson. Jó évszázadig, Balassa Bálintig kellett várnunk erre. II. Vitéz János (költőnk ezen a néven volt pécsi püspök) számára a klasszikus latin kínálta magát, amit akkor is már csak a műveltebbek értettek.

Hol kezdődött tehát a magyar költészet? Első versünk, az Ómagyar Mária-siralom női hangon szólalt meg a 13. század végén, de az átirat egy szerzetes férfiú műve. A Soproni virágének szerzőjét nem ismerjük, a soproni jegyzőt viszont igen: Gugelweit János két évtizeddel Janus Pannonius halála után rögzítette a töredéket.

A Balassa-hagyomány tovább­örökítéséről már Rimay János gondoskodott, s kétség nem férhet hozzá: Balassa a magyar nyelvű reneszánsz költészet betetőzője, páratlan összegzője és merész továbbgondolója. Bár a német irodalomtörténet a 17. században megemlékezett Janus Pannoniusról, és a 16. század külföldjáró magyar diákjai is vele demonstrálták, hogy a magyar sem műveletlen, sőt, méltó társa az itáliainak, ezzel szemben csak 1784 után került vissza a szélesebb irodalmi köztudatba, gróf Teleki Sámuel ekkor gyűjtötte össze s rendezte két kötetben sajtó alá addig szétszórt műveit.

Nagy élvezettel olvasom sikerültebb verseit – még Ady eredetisége, önkultuszának ápolása is eszembe jut Pannónia dicséretéről. „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, /S most Pannónia is ontja a szép dalokat. /Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” De bajban vagyok Janus Pannoniusszal. A Janus-arcúsággal, amiről nem ő tehet. A romantikus eredetiségelv mintha megfeledkezett volna arról, hogy az eredeti magyar műveket magyarul is közre kellene adni. A Tudományos Gyűjtemény 1838-ban ismertetést közölt Pannóniai János munkáiról, itt-ott fölfigyeltek az Egy dunántúli mandulafáról szépségeire, a századfordulón például arra, hogy „sanyarú télben hajtja tavasz-rügyeit”.

Weöres Sándor fordítása viszont megmutatja, hogy a virágzó mandulafa egyszerre lehet a magyar nép és a korán jött költő sorsa. „S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!” A filológusok érvelése szerint a fordítás nem szöveghű, inkább olvasatról van szó. Pannóniai János latinja így sokféle olvasatban él tovább. Egykor talán tényleg csak azt akarta mondani, hogy korán jött. Vagy (amit a francia és német fordítások sugallnak), hogy „a tavasz báját a zord tél bontja ki” – János tavasztündöklése a korabeli magyar szellemi télnek is köszönhető.

Korán jött volna? Ma attól félünk, hogy ne legyen késő. Mert a „Magyarországi Jánosok” a májusvirágzásban arra is figyelmeztetnek, hogy ne köszöntsön ránk az örök, nyomorú tél. Ha úgy tetszik, közösen Itáliával.