Vélemény és vita

Az első ember

„Charlie Babbitt az első ember” – mondja Ray Babbit minden idők egyik legmegindítóbb-legszebb amerikai filmjében, Barry Levinson Esőember című alkotásában

A testvéri szeretetnek és az emberi léleknek ez a hallatlanul finom és gyönyörűen humanista himnusza, az autista báty és az elkényeztetett szépfiú öcs egymásra találásának története érdekes módon akkor is eszünkbe juthat, ha nem egyének, hanem népközösségek egymás közti – nagyon is lényeges – viszonya áll előttünk: a környező világ politikai-közéleti hullámveréseinek tükrében. Olykor viharos széljárások közepette.

A mondat, amelyet most Magyarország miniszterelnökétől olvasok, amely a mai Európa legfontosabb emberének nevezi Matteo Salvinit, az Esőember testvéreszménye után először egy tavaly nyári itáliai élményt, azután meg egy, vagy 40-45 éves történetre visszavezethető impulzusegyüttest juttat eszembe – mindegyiket száz százalékig mai tanulságokkal.
Nyári alkony Bolognában, kocsma, vörösbor, taljánok. Lányomnak meg a barátnőjének nem túl lelkesítő olaszországi migráns­élményeink közepette Salviniről magyarázok, persze magyarul. Két asztallal odébb a férfitársaság fölfigyel a névre. Á, Matteo, ő aztán oké, mutatják, kiabálják átintegetve. És persze mosoly, hiszen Olaszországban vagyunk, lelkesedés és jókedv, kedvesség – mintha mindig minden felsőfok, önkívület lenne. Halvérűbbek idegenkedhetnek, nekem – biztosan valami rejtőzködő mediterrán vérvonal okán (mondták nemegyszer, szegény anyám gyanakodott is ilyesmire) – megmelegszik a szívem tája. Kicsit úgy kezdem érezni magam, ahogyan Illyés Gyula nyelvrokonaink körében. És ehhez elég volt egyetlenegy nevet kimondani. (A borozgató jó taljánoknak fogalmuk sincs arról, hogy Orbán Viktor hazájából vagyok, és nagy valószínűséggel arról sem tudnak, hogy Salvini a példaképének nevezte a miniszterelnökünket.)

Egyetemista koromban az olasz szakosok – főleg a lányok – szinte külön kasztot képeztek. Csakhogy jó – persze nem igazán értett és értékelt – értelemben: különlegesen vidámak és élénkek voltak, nyíltak, felszabadultak és amolyan örökzöld cinkosok, könnyedek és vagányok, tökéletesen azonos mediterrán eszményekkel és ízléssel, vonzalmakkal és világszemlélettel. Kezdetben értetlenül, később kicsit irigykedve, majd végül egyre nagyobb ragaszkodással szemléltem őket. És amikor egy nyári balatoni délutánon Makkai Sándor regényében arról olvastam, hogy a mongolok elől az Adriáig menekülő IV. Béla királyunkat az egyik tengerparti város podestája fogadja, „s az olasz, szívének egész déli melegével” kifejti, mekkora megtiszteltetés, hogy városkája adja isten, minél rövidebb időre, de most mégiscsak Magyarország székvárosának tekintheti magát… – a hatás frenetikus. Már körülbelül tudtam, merre, milyen irányba kell kereskedni, hogy az ember a csurkai „létezéstechnika” alapjainak igazán vonzó, legmélyebben emberi elemeit elsajátítsa. Azután az összes vonatkozó későbbi élmény látványosan alátámasztotta a sejtéseket: sógorom olaszországi üzleti turnéinak számomra egyedül fontos hangulati, érzelmi mögöttesei, Kosztolányi sorai és Róma kétszeri „magyar hódoltatása”, nagy beszélgetésekkel a Colosseum mellett és döbbent tisztelgéssel a história istene előtt a kis kápolnában a Via Appián. Ott, ahol a keresztényüldözésekben tobzódó város határában Jézus újra megjelenik Szent Pálnak, hogy a kérdésre – „Quo vadis, Domine?”, Hová mész, Uram? – válaszolhassa: „Megyek Rómába, hogy másodszor is keresztre feszítsenek…”

Igen, ez mind-mind Itália, és még sok-sok egyéb. És egy újraformálódó nagy testvériség láttán eszünkbe kell jusson a sorsközösség, amely íme, emberfölötti erővel fűzhet össze népeket – gondoljunk lengyel testvéreinkre –, és Matteo Salvinivel, lám, az Esőember „kísért” újra. „Örülök, hogy van egy testvérem”, mondja Charlie Babbitt, amikor végképp rátalál a bátyjára.

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Európai tavasz

ĀNagyon ideje volt már Heinz-Christian Strache budapesti látogatásának. Ahogyan az Orbán Viktor által is említett politikai ütemérzék diktálja, éppen jókor

Tamáska Péter

Tamáska Péter

A kóros nemzeti érzésről

ĀAmikor még a kilencvenes években a Rákóczi Szövetség alelnökeként politizáltam, mindig hangoztattam, hogy nem bízom a szomszéd népek értelmiségi nagyjainak szólamaiban. Főképp Trianon kapcsán nem

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom