Vélemény és vita

Perchozta tünemény

Most, hogy emésztő lángok csaptak fel Európa egyik legismertebb katedrálisából, s az emberek megdöbbentek a pusztulás látványán, mélyen meghajtom fejem az isteni akarat előtt

Jelzőtűz volt ez, hogy az életünk itt e világon milyen szerénységre intő perchozta tünemény. Hát mire számítottatok, öntelt emberek? Akik most megdöbbenve álltok az üszkös gerendákat bámulva. Álságosak a könnyeitek, álságosak az imáitok, álságosak az aranyaitok is. Hiszen közel sem engedtek az izzó gerendákhoz, az aranyozott madonnák könnyezéséhez, a kárpitok füstjéhez. És szó nélkül tűrtétek, s talán még tapsoltatok is, hogy más katedrálisok szerte Európában „világi közösségi terekké” változzanak. Tűrtétek, s az adományotok leszámolása után is tűrni fogjátok, hogy már régen kiűzték az Istent a templomokból, mondván, hogy meghalt, s ha halott, üres a tér, s azt meg kell tölteni „funkcióval”. Bizony ilyen  volt az is, hogy raktár lett a templom, díszlettár, gabonaraktár, lőporraktár. Ó, mennyi funkció! Mennyi „értelmes”, hasznos funkció!

A mi magyar Notre Dame-unk, a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika furcsa építmény. Falai talán ha egy méter magasak. Nincs benne arany cicoma, kárpit, brokát, selyem, elefántcsont, szobor se nagyon. Van is, meg nincs is. Föld felett van, föld alatt van. Kupolája a csillagokban van, alapja a csontokban van. Széthordták a köveit, összedúlták a kripták csontjait, de a csillagokhoz nem fértek. Azok ma is úgy fénylenek, mint ezer éve, amikor az első kőművesek komótosan hozzáfogtak a munkához. Megkapták a királyi parancsot. Templomot építsetek, hozzánk méltót. Tudta a király is, tudták a kőfaragók is, hogy a saját életükben nem fejeződik be majd a munka, de hisz nem is maguknak építették, nem lakóház, palota, raktár készült, hanem az Isten háza. Talán lesz egy szép pillanat, amikor befejezhetik, de lehet, hogy soha nem kellene abbahagyni a munkát. Ezt érezte István és ezt érezte mindig minden hittel élő uralkodó. Ezt érezte a nemzet. Most is így van, mert semmi sincs befejezve. Még szebbé, még nagyobbá, még igazabbá építeni a katedrálist: szép cél. Ne is fejezzék be soha a Sagrada Familiát Barcelonában. Kezdjenek újabb és újabb tornyokba, hisz a Szent Család, a mienk. Minden család, minden gyermek általa lényegül át, s a tornyok hirdetik az igazságot. S a mi Nagyboldogasszony-bazilikánk falai Székesfehérvárott csak egy méter magasak. S az is csak azért, mert kicsit leástunk a mélyre, megtalálni a megmaradt romokat.

Nem volt mindig ilyen a mi székesegyházunk. Valaha, mielőtt a muszlimok soknemzetiségű, de egy hitű hada ideért, vetekedett bármely európai katedrális szépségével, tornya magasabb volt a párizsiaknál is, s szakrális ereje biztosan erőteljesebb is volt, mint a már akkor kissé megrokkant hitű galloké. Koronázások és temetések? Pompa és hatalom? Az is, de sokkal inkább a hit. A hit és az ország. Nem a semmiből jött az a hit. Megvolt a magyarság hite már a vándorlás korában is, Árpád korában is. De nem volt terhes a római romlottsággal, aberráltsággal. Az előttünk jövők lázadtak. A frank, a germán, a helvét, a viking, a vandál s ezernyi más nép, de korán találkozott az éppen bukó civilizációval, megfertőződött. Vitte tovább, amit akkor vinni akart, a zsákmányt. Aranyat, nőt, fegyvert. Ilyen zsákmány volt a kereszténység is. Átvették. A pápa ma is Pontifex Maximus, s ezt a tisztséget Iulius Caesar már fiatal korától betöltötte. Átvették a jövevények az írást, s átvették a világi, caesari ambíciókat, az elfajzott erkölcsöket, a hatalom mámorát, a görög-római források hűs vizét is. Egy világ minden értékét és mocskát. Mennyire szenved Európa attól, hogy melyik örökségét őrizze meg! Caliguláét, Néróét, a fertőben bukó birodalomét, az eltorzult lelkekét, vagy az apostolokét, szentekét, Athéné és Aphrodité alakjának tündér röptét. S mintha most kidobnánk mindent, ami szép és jó, s jönne megint a zuhanás.

Mi később érkeztünk. Számunkra a kereszténység nem zsákmány, hanem az utolsó esély volt. Boldogasszony anyánk patrónánk lett az ínséges időkben, s volt ínség bőven. Háború, tűzvész, rombolás, rablás. S álmunk Athén, s nem Róma. Csodálatunk Hellaszé és hitünk a szenteké. Van nekünk sok templomunk. Híres nagy bazilikáink, piciny kis kápolnáink. Sok templomot újjáépítettünk, s talán nincs is magyar település, ahol ne lenne Isten háza, nem is egy. Mert, hát ebben is szakadoztunk. Nehéz volt eligazodni. A Teremtő kijelöli az utunkat. A kérdés csak az: végig tudunk-e menni rajta? Végig akarunk-e menni rajta? Látom, hogy sokan csak legyintenek. Kitalálnak mindenféle mentséget. Új istent is, új istentelenséget is, a világegyetemet a maguk kis fejébe szorítva. Nihilizmus, közöny, cinizmus: nagyobb veszély, mint az istentagadók ideológiába, politikába, hatalomba, önteltségbe szikkadt erőlködése.

Megöltük Istent? Én ugyan nem. Meglehet, hogy belém látott, sőt ez bizonyos, s az is lehet, hogy nem vált örömére, amit látott. De megölni? Micsoda gondolat! Isten nem kíváncsi a nyafogásra. Nem juttat előnyökhöz, álláshoz, pénzhez, nőhöz, aranyhoz. A csillagok fényének tényleg időre van szüksége, hogy eljusson a Földre és megcsillanhasson az égre emelt tekintetekben. De sokkal jobban szeret a Teremtő, mint, hogy késszúrásokkal megölhető legyen, mint Caesar. Ő csak tudni akarta, hogy mi is az igazság. Hallhatatlan-e, miként kiáltották a fórumon, vagy sem. S bizony nem az Istent ölték meg a merénylők, csak egy embert. Ezért marad fenn örökre az ő neve, mert fontos tudást adott nekünk, s nem azért, mert meghódította Galliát, Britanniát, vagy éppen Cleopatrát. Nincs az a néphatározat, parlamenti döntés, emberi törvény, amely felérhet azzal a fényváró pillanattal, amikor megteremtődik a kapcsolat, a Teremtővel. Ehhez valaki mást kellett megölni, de hiába, mert mégis él.

Szeretnék belépni a párizsi katedrálisba, hinni, hogy szörnyű égésében megtisztult. Megérinteni a kormos, üszkös falakat, gerendákat. Jártam ott többször is. Sorban álltam. Nem bántott. Akárhogy is, valahogyan átláttam ott is az Isten országába. S láttam a fenséges termet az „ész templomának”, láttam a „szabadság”, a „testvériség”, a „legfőbb lény” pogány áldozóhelyének. S valahol a homályban ott leselkedett még sok hazug kísértet, álarcban, egyszerű vándor maszkjában. Fent? Lent? Kísértetek? Szentek? Az ész soha nem érhet fel a hittel. De ezek nem ellentétes fogalmak. Gondolkodom, tehát vagyok. Hiszek, tehát leszek is.

Még inkább szeretnék belépni a székesfehérvári katedrális légies fehér márványkapuján. Nem baj, ha a falak már nem állnak, nem baj, ha a mellékoltárok sincsenek sehol, eltűntek a mozaikok, a zászlók, a kárpitok, egy csepp arany sincs sehol, nincsenek boltívek, freskók, de legyen kapu és legyen oltár, s legyenek padok, ahol elüldögélhetünk békét keresve lelkünknek, s ha a nap lement, körben mindig lobbanjanak fáklyák. Az isteni fuvallatot fogjuk érezni, ha a lángok táncolnak az éjben. Legyen ott, a romok között a bíbor fény, ami minden szellemi, egyházi és államhatáron át eljut hozzánk a borzongató űrben. Eljut a gyönyörű üzenet, hogy a hitetlen korok  nem győzhetik le a hívő embert. Innen elláthatunk majd Árvába, Csíkba, a Tengermellékre.

Most leégett egy templom. S nekünk hány templomunk égett porig? Jelzőtüzek. Hány jó emberünket gyilkolták le , utoljára a pesti srácok szabadságharcában? Mélyen meghajtom a fejem az isteni akarat előtt. Térjünk észhez. Lépjünk be a kapun, ahonnan a szeretet illata árad. Tömjén is lehet, de üszkös krisztusi kereszt illata is. Most is, Párizsban, mint egykoron Fehérváron. Fáj mindkettő. Hogy már magyar lelkem szívesebben időz az egyméteres romoknál, az azért lehet, mert ott érzem még, mint hó alatt, a csillagokat. S azt is, hogy az életünk tényleg csak perchozta tünemény.

Kapcsolódó írásaink

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Fenntartható a magyar modell

ĀBenyújtotta hazánk az Európai Uniónak a Konvergenciaprogramot, a dokumentum a 2019–2023 közötti évekre vonatkozóan tartalmazza a fontosabb makrogazdasági és államháztartási folyamatok várható alakulását

Novák Katalin

Novák Katalin

Az anyákat ünnepeljük

ĀA köldökzsinór az isteni teremtés csodái közé tartozik. Ez köti össze a gyermekeket édesanyjukkal egy életen át. Vigyázzunk rá!

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom