Vélemény és vita
Tizenöt év a mérlegen
Tizenöt évvel ezelőtt kilenc másik országgal együtt Magyarország is az Európai Unió tagállama lett
Ez már éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy érdemes legyen kissé eltöprengeni arról, mit is mutat a mérleg. Mérleget készíteni persze nagyon sokféle módon lehet, hisz sok függ attól, hogy milyen elbeszélési módba is próbáljuk ágyazni azt. Azok a konfliktusok, amelyek az elmúlt közel egy évtized során mutatkoztak meg, jól jelzik, hogy a tagság előnyeinek és hátrányainak értelmezésében igen jelentős eltérések lehetnek, és ez természetesen nagyon eltérővé teheti annak megítélését is, hogy a magyarság hosszú távú jövője szempontjából hogyan is ítéljük meg tagságunkat.
Fontos előre bocsátani, hogy az elmúlt harminc év során akár tagja voltunk az EU-nak, akár nem, ugyanannak a globális függési rendszernek voltunk részei. Vagyis egy bizonyos történelmi perspektívából szemlélve azt mondhatjuk, hogy a globális erőforrás-szivattyúk nagyjából ugyanannyi erőforrást szívtak (szívtak volna) ki, akár tagjai vagyunk/lettünk volna az Európai Uniónak, akár nem. A tagság legalább feljogosít némi „visszáramra” is, vagyis lehetőséget ad a kiszívott erőforrások tizenöt-húsz százalékának a visszaforgatására. Amihez érdemes azt is hozzátenni, hogy az így hozzánk kerülő EU-pénzek jelentős részéből az Európai Unió magországainak tőkestruktúrái részesednek, hisz olyan árukat és szolgáltatásokat vásárolunk e pénzekből, amelyek nagy része visszacsurog hozzájuk.
A térség országai, köztük hazánk számára a Nyugathoz tartozás szimbolikus érzésén túl a történelmi felzárkózás anyagi része a legfőbb hajtóerő, vagyis az, hogy a bekerülés az integrációba gyorsíthatja a nemzeti jövedelem, a foglalkoztatás és a reálbérek növekedését. Ha tehát a közvetlen gazdasági előnyöket vizsgáljuk, azt kell áttekintenünk, hogy hogyan is változott meg mindez az elmúlt tizenöt év során.
De még mielőtt ebbe belekezdenénk, érdemes felidézni Angus Maddison brit történész hosszútávú összehasonlító elemzéseit arról, hogy Magyarország az elmúlt évszázad során mikor állt legközelebb a mindenkori leggazdagabb nyugat-európai ország egy főre eső nemzeti jövedelméhez.
Ebből a tanulságos elemzésből kiderül, hogy az első világháború előtt ez már megközelítette az ötven százalékot, tehát a leggazdagabb ország mutatója alig több mint kétszerese volt a magyarénak. Aztán a világháború és Trianon tragikus következményei brutálisan visszalöktek minket, ám a második világháború előtt már újra az ötven százalék közelében voltunk. Aztán a második világháború újra a mélybe lökte hazánkat, ám 1974-ben már megint az ötven százalék közelébe kerültünk.
Ehhez fontos hozzátenni, hogy mindez a magyar társadalom valóságos teljesítménye volt. Pusztító hazugság az a sztereotípia, hogy „nyugati hitelekre épült a gulyáskommunizmus” viszonylagos jóléte. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mert a nyugati hitelekből valóban bevont rész az életszínvonal emelkedésének csak töredékét tette ki. A teljes adósság abszolút többsége ugyanis a kamatos kamat és csapdának bizonyuló árfolyamveszteség volt.
Aztán jött a „harmadik világháborúval” felérő rendszerváltozás, amelynek „nyitánya” az 1979-es első klasszikus megszorítócsomag volt, mint az onnantól uralkodó pozícióba kerülő „mély-SZDSZ” történelmi belépője. Ennek nyomán 1996-ban, a Bokros-csomag után sokkal távolabb voltunk a Nyugattól, mint 1974-ben, sőt a belépés pillanatában, 2004-ben is ez volt a helyzet. A belépés ugyanis valóban elkezdte gyorsítani a felzárkózást, de a 2008-as globális válság, és annak katasztrofális kezelése újra visszalökött minket, így 2010-ben újra távolabb voltunk a leggazdagabb nyugati országok szintjétől, mint 1974-ben, 1940-ben vagy akár 1913-ban.
Most, amikor az elmúlt tizenöt évet igyekszünk mérlegre tenni, tudnunk kell, hogy e mérleg történelmi háttérében ez a tragikus folyamat húzódik meg. Nos, kétségtelen tény, hogy most újra közelébe kerültünk ezeknek a „csúcséveknek”, és ha globális vagy európai szinten nem jön valamilyen előre nem látható újabb válság, akkor 2020-ban újra elérhetjük ezeknek az éveknek a teljesítményét. Egyébként történelmi megpróbáltatásaink egyik elgondolkodtató eleme, hogy két évtized kellett az első világháború (és Trianon) kiheveréséhez, aztán több mint három évtized a második világháborúéhoz, ám legjobb esetben is több mint négy kell majd a „harmadik világháborúval” felérő rendszerváltozás pusztító következményeinek a kiheveréséhez.
Az elmúlt tizenöt év értékeléséhez azt is látnunk kell, hogy e korszak első és második fele között egészen drámai különbség mutatkozik meg. Az időszak első fele, tehát a 2011-ig tartó korszak során hét és fél év alatt négy miniszterelnök váltotta egymást, társadalmi, gazdasági, politikai értelemben is igen zavaros időszakról van tehát szó, amelynek ráadásul éppen a közepén robbant ki a globális pénzügyi válság.
A tizenöt évnyi időszak első felének GDP növekedése négy százalék, míg a második felének növekedése huszonnégy százalék volt.
A reálbéreknél szintén hasonló különbség adódik, az első időszakban nyolc-, míg a másodikban ötvenkét százalékos a növekedés. A foglalkoztatottság növekedése az első időszakban lényegében stagnált, míg a második időszakban huszonkét százalékkal nőtt.
Mindebből kiderül, hogy a társadalmi és gazdasági sikereink, és Nyugat-Európa leggazdagabb országaihoz való felzárkózásunk nem is első sorban magának az európai uniós tagságnak köszönhető, hanem sokkal inkább annak a komplex társadalomstratégiának, amit a 2010 óta működő kormányok, ha kell konfliktusokat is vállalva, megvalósítanak.
