Vélemény és vita

Szabadság Filmszínház

A mozik a szabadság szigetei voltak. Hát ezért volt olyan fontos oda eljutni!

Milyen távoli ködbe vész az a szépséges pillanat, amikor céltalanul ődöngtem a Rákóczi úton a hetvenes évek közepén, s hirtelen meglepett egy jó kis eső, ami elől beléptem a sarki kis mozi előterébe – szinte bevert a zivatar a Honvéd moziba –, ahol éppen kezdődött az előadás. Negyed kettő lehetett, vettem hát egy jegyet a harmadik sorba és egy kontyos néni lapos elemlámpával a helyemig kísért, nehogy máshová üljek le a négy forintomért, például valahova a hátsó sorokba, ahol ilyenkor is szerelmesek tanyáztak.

A híradó már pergett, Losonczi elvtárs látogatást tett az izsáki KISZ-táborban, rövid hajú lányok mosolyognak, a sameszok is mosolyognak, a téeszelnök is mosolyog, hátul a Volgák mellett a sofőrök is mosolyognak. Az éppen most átadott százezredik Trabant boldog tulajdonosai is mosolyognak, főleg a mama, mert apa gondterhelten vizsgálgatja a bonyolult műszerfalat a csepeli Merkúr telep betonján.

Utánjátszó mozi a Honvéd, kétszázötvenen férnek el benne, de majdnem tele van. Negyed kettőkor. Kintről alig hallatszik be a hetes busz vagy a már átadott százezer Trabant zaja. A fennmaradó két helyen a pereces ül, mellette a portékája nyakba akasztható üveges ládában. Most ő is vágyakozva nézi a százezredik műanyag-jaguárt. Valamelyik Belmondo-filmet játsszák. Láttam már, talán két éve, hogy bemutatták valamelyik nagy budapesti „bemutatómoziban”. Az Alfában, a Vörös Csillagban, a Corvinban, a Május 1.-ben, az Urániában vagy a Puskinban. Emlékszem is, hogy a Vörös Csillag előtt nagy tömeg volt, jegyet már régen nem lehetett kapni, csak a jegyüzérektől, akik egy húszasért adták a legolcsóbbat. Egy ilyet megcsíptem akkor, s izgatottan léptem be, a „filmszínházba.” Márvány lépcsőkön kellett felmenni, és ha jól emlékszem nevéhez méltóan elképesztően vörös székek virítottak a Royal Szálló egykori bálterméből átalakított teremben. Talán a Betörés című filmet adhatták, ami máig is a kedvencem Belmondótól.

Mennyit jártunk moziba! Budapesten legalább száz mozi volt és a filmeket évekig játszották. Egyre kisebb mozikban, de újra és újra előbukkantak a jobb darabok. Keveset tudtam én a filmről, színházról, könyvekről, zenéről: mindent, ami érték, magamnak kellett megkeresnem. Ha rezdült a húr a lelkemben, ha megéreztem a tehetséget, ha megéreztem benne magamat, már az enyém lett. Azt hiszem, így is marad már, nem kérkedek vele, nem nevezem sznobnak a nagyon kifinomult ízlésűeket, legfeljebb egy kicsit sajnálom.

S bizony sokakban megéreztem itt ezekben a kisebb-nagyobb mozikban a tehetséget. Mondjuk a Haladásban, a Bartók Béla úton Elizabeth Taylor őrjöngő szépségét, a Szikrában a Lenin körúton Audrey Hepburn félénk idegzetét, a Nap moziban a Népszínház utcában Marcello Mastroianni mohó lazaságát, a Marx filmszínházban a Landler Jenő utcában, az amerikai álmot Rita Hayworth szőke tincseiben, a Tanácsban a Szent István körúton Alain Delon lélegző tekintetét, az Ugocsában Gregory Peck ökölbe szorított ösztöneit.

De jó most egy kicsit visszaülni az Alfába a Kun Béla téren Clint Eastwood kedvéért! Vagy a Diadalban, a Krisztina körúton Klaus Kinskivel a dzsungelben ténferegni, Paul Newmannal Újpesten a Fényben lázadozni, Fay Dunaway-jel, s nem Osztyapenkó kapitánnyal hősi halált halni a Kossuth moziban, a Váci úton. A Filmmúzeumban Marlon Brandóval Párizsban még egy utolsó tangót járni, s nem tudni, hogy tényleg az utolsó volt! Óh, az a Filmmúzeum! Leereszkedni a mélybe, s kibontani egy itáliai pillanatot Sophia Lorennel, Gina Lolobrigidával, Anita Ekberggel. Kinagyítani, s kinyitni befelé az időt egy londoni parkban, madarakkal dalolva harangot elhallgattatni. Ismerősként üdvözölni Clark Gable-t, Vivien Leigh-t Tara felé a szeles úton, s fenn a Tanács körúton, fenn a szakadó esőben, fenn a ránk gyújtott keleten, fenn a negyvenhetesen, fenn a fekete Astoria szálló mellett elsuhanva, fenn a Trabantok bűzét szagolva, fenn az ötéves tervet teljesítve, fenn a Magyar Néphadsereg behívójától rettegve, fenn bujdosó haramiaként érezni a szemhéjunkra belülről tapadt csodákat.

Milyen távoli ködbe vész, hogy összejöttünk valahol a városban, hogy Budapest messzi földrészeire induljunk. Utazzunk a Csillag moziba Csillaghegyre, az Újvilágba Rákoskeresztúrra, az Otthonba Soroksárra, az Adyba Kispestre, hogy megnézzük újra a két szelíd vándort az úton, vagy a karitatív mesterlövészeket Yul Brynnerrel az élükön. Esetleg a Csabába, Rákoscsabán megnézni a Led Zeppelin filmet, a Tervben Pestújhelyen a Régi Idők Rock Zenéjét, amelyben tényleg énekelt Little Richard. Brigitte Bardot-t, Marilyn Monroe-t, James Deant nem emlékszem, hogy láttam volna moziban akkoriban. A trafikokban is úgy rémlik, hogy csak Bardot fényképét lehetett kapni bérlettok méretben, de ez mindegy is, mert színésznőbe nem voltam szerelmes. Nem mondom, Mireille Darc az valami csoda volt, de mint később kiderült, Alain Delon is ráhajtott. Nekem meg megérkezett a behívóm… Komoly hendikep, de nem jártam rosszabbul.

Tulajdonképpen a mozikban láthattunk először olyan zenészeket is, akiknek lemezeit úgy csempészték be az országba. A koncert Bangladesért, a Help, a The Band film, a Dal ugyanaz marad, és az Elvis előtti rock and roll, de még az Abba koncert is. A csempészet akkoriban össznemzeti társasjáték volt, a kádári kiskapuk egyike, amelyeken szégyenlősen kisurrantunk éjszakánként, s csak azokra csapták rá, akik túl messzire mentek, s akikkel példát akartak statuálni. Becsukni másfél millió embert mégsem lehetett, hisz ez egy „liberális diktatúra” volt, legalábbis ezt híresztelték róla az akkori nyugati politikusok és elemzők. (S ma is van még néhány féleszű idehaza, aki visszasírja, hisz annyira „liberális” volt, hogy ő csempészhette a legtöbbet, ő forgathatta a legtöbb filmet, ő volt az operatőr és az ünnepelt viccmester. Jobban érezte magát, na!) S ki ne hozott volna egy könyvet, lemezt, kis aranyat, bundát, magnót, turbinát, szélmalmot, hídelemet vagy indiai elefántot? Maga az állami külkereskedelem is csempészet volt, mondta Brezsnyev elvtárs, de ő is csak akkor csapta be a kiskaput, amikor példát akart statuálni, az ő doktrínájának védelmében.

A mozik a szabadság szigetei voltak. Hát ezért volt olyan fontos oda eljutni! Éppúgy, mint egy koncert, egy jobb színházi előadás, egy tajtékos hatású könyv. A legszorosabb, organikus, genetikus összefüggés volt a szabadság és a művészet között. Nekünk még Bud Spencer is a szabadságról szólt. Mert viszketett a tenyerünk, s legszívesebben egy hatalmas pofont adtunk volna a sok önjelölt, öntelt elvtársnak, a főtitkártól kezdve a téeszelnökön át a perecesig. Mi a moziban nem szórakoztunk, nem álmodoztunk, hanem másfél-két órára szabadok lettünk. Szabadlábra kerültünk és Velencében rohangáltunk a háztetőkön, igazságot szolgáltattunk kis mexikói falvakban vagy Los Angeles mocskos utcáin, meghaltunk a szerelemért, a szabadságért, a szajréért, megmártóztunk a hűs medencékben és nyertünk Monte Carlóban. Bosszút álltunk, és győztünk akkor is, ha az utolsó filmkockán hátba lőttek s holtan terültünk el a pázsiton.

Furcsa érzés volt ezek után kilépni a moziból az utcára. Szinte arcul ütött a valóság. A kijáratok leggyakrabban mellékutcákra nyíltak, onnan pár lépés, újra a Rákóczi út. Nem Athén, de mégis! Egy pillantás a Keletire. Baross Gábor már nem áll előtte. Villamos sem jár, de a százezer Trabantból túl sok, meg a rettenetes hetes, a Barkasok, teherautók. Az eső elállt, de az aszfalt puhán párolog. Az EMKE-ig elsétálok. A hangszerboltnál megállok, bámészkodok. Gitárok, pianínók, dobok. Este koncert a Bem rakparton. De addig még van idő. A Népszínház utca sarkán az önkiszolgáló étteremben eszem egy lecsós virslit tarhonyával. A tízesemből még marad is egy Esti Hírlapra. Az a lány a hatoson mennyire hasonlít Nastasja Kinskire, csak még szebb, sokkal szebb. Szabad vagyok, de a sárga villamos elsuhan a párás távoli múltba. „Még felugorhatok” – gondolom, de nem mozdulok mégsem. Már késő.

Az 5. Magyar Filmhét alkalmából életműdíjban részesült művészek tiszteletére

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Weber nagy kabátja

ĀNem tudom, hányan várták repesve Manfred Weber EP-választási programjának közzétételét, de va­lószínű, hogy Németországban nem túl sokan, egy friss közvélemény-kutatás szerint ugyanis honfitársainak háromnegyede (!) azt sem tudja, hogy kicsoda ő

Kő András

Kő András

Óriások

ĀOlvasom, hogy az ország legmagasabb fája egy amerikai származású duglászfenyő, amely Somogy megyében, az Iharosberényi Erdészet területén található

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom