Vélemény és vita

A Költészet Könyve

„Úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”

A költészet nem valami távoli dolog. Az egész élet csupa költészet. Itt áll lesben az utcasarkon, bármelyik pillanatban lecsaphat ránk. A költészet rejtélyéről mondta ezt Borges, az argentin író, aki Az első magyar költőhöz című versében Janus Pannoniust szólította meg. Földrészek s évszázadok távolából soha nem találkozhattak, valami mégis összeköti őket, a szavak titkos szerelme, a jövő korok „tilos szerkezete” mellett a szorongás: vajon nem csak árnyakat és gyönge visszhangokat kergettek-e. S kérdezem József Attila és Márai Sándor születésnapján, hogy nem csak gyönge visszhang-e ma a költészet, amely az ember égi és földi létezését, vágyait és csalódásait, a szerelmeit és halálait, hernyóállapotát és pillangószárnyait kapcsolja egybe? Az ünnepnapon megszólal a vers a színpadon és utcazajban, iskolákban és villamosokon, a verset mondják magányosan és tömegben, versenyeket és fesztiválokat (talán villámcsődületeket is) rendeznek. Kikerül a vers a tankönyvekből és esztétikai művekből, amelyeket forgatva Borgest mindig az a kínos érzés kerítette a hatalmába, hogy olyan csillagászok könyvét olvassa, akik még sosem vették szemügyre a csillagokat. Úgy írtak a költészetről, mintha az valamilyen feladat volna, nem pedig szenvedély és élvezet. Hasonlóan fogalmaz Márai Sándor A négy évszak jegyzeteiben: „A költészet nem csak az, amit a költők versbe írnak. Valami rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek.”

Sokféle válasz létezik arra, hogy miért olvas verset az ember. A költészetről szóló könyv mottója is lehetne Sütő András mondata az Anyám könnyű álmot ígér című regényből. A hat elemi osztályt végzett unokahúgával folytatott beszélgetés végén azt kérdezi az író, miért szereti a verseket a lány. A költészet rejtélyére kapunk választ: „Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.” A vers tehát helyettünk is szól, ám ahhoz találkozni kell vele. A találkozás nem jön létre a tankönyvi verselemzésekben. Támogatom az ötletet, hogy kellene egy új tantárgy az iskolákban: a gondolkozásóra. Része lehetne a versekkel való találkozás is, Paul Valéry üzenetét szem előtt tartva, aki azt mondta, verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít neki.

S miért ír a költő? Somos Béla gyűjtött össze néhány frappáns választ. Mert egyedül van, mint a Meddő órán Tóth Árpádja és a Számadás Kosztolányija. Mert elveszített valakit, mint Szabó Lőrinc A huszonhatodik évben; mert csalódott a világban, mint Vörösmarty vagy Kölcsey; mert a jövőbe lát, mint Petőfi. Mert hisz hitetlenül, mint Ady; mert meg kell halni, mint Radnótinak. Mert szeret élni, mint Dsida Jenő, vagy egyszerűen csak: szeret. De mindennek az ellenkezője is ott van. Azért ír, mert megtalált valakit, mert örül vagy örömöt akar szerezni; mert emlékezik vagy álmodik; mert búcsúzik, vagy fáj az élet (Ovidiustól, Tompa Mihályon át, József Attiláig); mert már nem szeret, „mikor egy unott, régi csókon lép át” – s mert (mint Kányádinál) „valaki jár a fák hegyén”.

A véletlenszerűen kiemelt ars poeticák, a klasszikus költészettanok helyett írt hitvallások is árulkodóak. Kazinczy titoknyitása talán a legtömörebb: „Jót s jól!”; Csokonai poétaideálja „a semmiből világokat” teremt; s Petőfi így figyelmeztette a XIX. század költőit: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd.” Babits már az elhaló lírát fájlalta, a régi sok hiú szó helyett a Gazda szent Bibliáját vágyta verstanául; s költészeten túli üzenete, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Határ Győző az „életszentelő hűségre” esküdött; „a hűség tövisei közt” alkotott a szivárványra fölfeszülő és versben bujdosó Nagy László. Nagy Gáspár szeretett volna a „lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani”; Weöres Sándor viszont ezt a szabadítást az öröklétben látta, amelyet nem kell költőként akarni, s elmúlik a dal, ha nem adja oda egész emberségét, ha nem fogja el „a lélek árján fénylő forró igéket”. Illyés Gyula ars poeticájának címe: A költő felel – a választ tehát mindig megelőzi egy kérdés. Serfőző Simon költői vágya: „Kitámasztani, ami megdőlt, / a sarkából kibillent. / A magasba csillagot, napot, / helyére tenni mindent.” Válasz ez és hűségeskü József Attilának, József Attila mellett is.     

Az Ars poeticáját Németh Andornak válaszként ajánló József Attila ezt mondta: „Én csak arról beszélhetek, amit tudok. És azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni valamitől, ami szorongat vagy nyugtalanít. És engem csak ez érdekel, az életem.” Ezzel cseng egybe az Esztétikai töredékek részlete: „Költő vagyok, mifene más – mondhatnám. Fejtegetéseim sarkcsillaga így a költészet”; vagy szabadelőadásának szállóigévé vált mondata: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” 

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Véleménybuborék

ĀÚjabb kudarcot könyvelhet el a vágyvezérelt újságírás: bármennyire is akarta a nemzetközi média, nem bukott meg Benjamin Netanjahu és jobboldali pártja, a Likud sem

Domonkos László

Domonkos László

A gondolatjel

Ā„Megfosztották, amitől lehetett, (…) egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka meghasonlásának”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom