Vélemény és vita

A gondolatjel

„Megfosztották, amitől lehetett, (…) egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka meghasonlásának”

Nem a nem kerek évforduló juttatta eszembe, hanem egy másik költő. Aki még 1965-ben óriási vihart kavart kötetében hatalmas poémával tisztelgett előtte. Azt írta róla többek között, hogy „itt fekszel az út másik felén, mert neked ez se jutott, / legalább ennyi otthon, legalább ennyi haza, legalább ennyi föld, / te a Világot-Közvetlenül-kimondó, aki a Mindenség-ország vidám / fiának születtél, s lettél Magányosság-ország őgyelgő, tűnődő fia, / Bánat-erdők nyugtalanja, válladon érc-nehéz eperlevelekkel”.

Juhász Ferenc József Attila sírja című verse a híres-nevezetes Harc a fehér báránnyal című kötetben persze nem előzmények nélküli. Már közvetlenül halála után, 1937 decemberében azt írta a „sínekre térdepeltetettről” a magyar irodalmi publicisztika egyik legnagyobbika, Bálint György: a fájdalom zsenije volt. („Mint gondolatjel, vízszintes a tested”, idézte meg József Attila Kosztolányit búcsúztató költeményét.)

Máig legnagyobb irodalomtörténészünk, Szerb Antal szerint helyét a magyar irodalomban és költészetben még csak megközelítőleg sem lehet meghatározni. Nagy írónk, Déry Tibor ritka megindítóan tárja elénk a véget: „Ravasz, kemény és számító akart lenni, s az idegeiben rekedt ifjúsága minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból: egy ügyetlen kölyökkutyára hasonlított, aki farkasszerepre készülődik. (…) Ezért nem akart semmit ingyen elfogadni ott, az elmegyógyintézetben, ahol már mindent elfogadhatott volna. Cigarettára gyújtott, sírt, és kiszámította, barátai mit költenek rá a cigarettára. Az ajándékba kapott tortát, mandarint eldugta, továbbajándékozta. (…) Egy emberséges rendért folytatott küzdelmében így alulmaradván, minthogy más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt végiggondolva, feléje fordultam, hogy megölelem még csontváz alakjában is.”

Féja Géza pedig így összegez: „Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legnagyobb érzésétől is (…) a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuelcsoport karmaiba került, s ez a kényszerű frigy volt egyik oka végső meghasonlásának, (…) ekkor már a világhoz intézte monológját, csak néha-néha törte át komorságát az elégia: ráismert egyéni áldozatának nagyságára, és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén.”

Azután, úgy tűnt, minden megoldódott, a helyére került, legalább utólag. Születésnapja ezer százalékban méltán lett – csodák csodájára már 1964-ben! – a magyar költészet napja. Lassacskán végre minden – vagy legalábbis majdnem minden – megjelenhetett róla, életének nem egy izgalmas, rejtett részletétől szerelmeiig vagy a kommunista párt egyéb aljasságaihoz tökéletesen méltó alantas eljárásáról vele szemben. És végső nagy, profetikus felismeréséről: „Talán dünnyögj egy új mesét / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába, / s ne legyen szabad, ami jó.”

De az úgynevezett rendszerváltozás után hirtelen valami történt. Szülővárosom egyeteme, amely – Kádár-rendszer ide, szovjet hódoltság oda – büszkén viselte a nevét, egyszer csak eldobta azt. És csak Szegedi Tudományegyetem lett a József Attila Tudományegyetemből.

Hogy miért is? Talán a város több évtizedes sztálinista hagyományaihoz igyekeztek hűnek maradni? Vagy a „Pol Pot megye” csúfnévhez, hogy a még Kádárékat is jobboldali, revizionista elhajlónak tartó Komócsin-klán szelleme előtt tisztelegjenek? Vagy csak egyszerű ostobaság, korlátoltság, szánalmas túlbuzgóság volt az ok? Vajh, ki tudja?

Mondhatnánk, mit számít ez ma már, hiszen van költészet napja minden év április 11-én. Igaz, most éppen a már szinte egyedüliként a József Attila nevét viselő fővárosi, Cházár András utcai kollégiumot akarják megszüntetni, amely hosszú évek óta minden budapesti kollégium tanulóinak rendezett nagyszabású szavalóversenyt a költő születésnapján. De különben a zsenik halhatatlanok, a költészet hatalma örök, és végső soron ezen a földön minden és mindenki úgy van, ahogyan ő írta: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Csakhogy legnagyobbjainkra, hisszük vagy sem, vigyázni kell. Mint a gyermekeinkre, mint a szüleinkre, mint a hazánkra. Rá, kinek már több mint nyolc évtizede mondható, hogy mint gondolatjel, vízszintes a tested, különösen. Hiszen ő maga volt a gondolatjel.

Kapcsolódó írásaink

Ozsváth Sándor

József Attila furcsa kiközösítése

ĀSzántó Gyula, mozgalmi nevén Hidas Antal, volt a Moszkvában szerkesztett Sarló és Kalapács egyik főmunkatársa, aki egy cikkben a költőt egyszerűen leszociálfasisztázta

Őry Mariann

Őry Mariann

Véleménybuborék

ĀÚjabb kudarcot könyvelhet el a vágyvezérelt újságírás: bármennyire is akarta a nemzetközi média, nem bukott meg Benjamin Netanjahu és jobboldali pártja, a Likud sem

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom