Szemlélődés

Egy kiállítás megnyitójára készülsz, amikor felötlenek benned Hermann Hesse sorai: „November végigsöpört az erdőn. A legfényesebben világító, tiszta, keveretlen színek kis palettája vigaszt, mentsvárat, arzenált, imakönyvet, ágyút jelentett neki, amellyel megcélozhatta a gonosz halált.” Majd Weöres Sándor haikucsöndnyi ámulata – Weöres máig hű társa Uzonyi Ferencnek, a festőnek, akinek éppen a képeit nézed, gyakran olvassa őt: „Itt minden örömbe / bogárka vész, / s a fájdalom mélye / tiszta méz.” Amikor még nem festett absztrakt képeket, mindkét idézetet mottónak választotta kiállításaihoz. De most, amikor a felület átváltozik idővé, és a ragyogás nem kívülről érkezik, hanem benne vagy, és az benned van: eggyé válsz azzal, amit nézel, ugyanígy választhatta volna ars poeticai üzenetként. Mert ahogy ő mondja: „A pillanatokba sűríthető valóság valahol az álom határán van.”

Ezen a határon születik meg a kép, ezen a határon lesz a káoszból harmónia. A festmény megmozdul, lélegzik, szívverése van, áramlása, nevetése van és jajszava. Te nem látod a vizet és a partot, a hegyeket és a házat, de a fűszál és virág föltekint a csillagokra. A tűnődő szemlélődés eredménye az átváltozás. A festő gyönyörködik a látványban, s ekkor megérzi, hogy a szemlélődés pillanataiban megnyílik előtte a láthatatlan.

Vang Vej, a 8. századi kínai költő négysorosai kerülnek kezedbe, Faludy György fordításában: „Szelíd eső, kis felhők, monostor a mélyben, / Kapuja zárva, bár már délre jár az idő. / Itt ülök reggel óta a sziklák közt, és nézem, / ahogy ruhám zöldjével a moha összenő.” Az éberség teremt összhangot a mozdulatlan tűnődéssel. Áhítattal s csöndben csodálod a legegyszerűbb földi dolgokat. Amint az ágat, az esőt vagy vizet nézed, már meg is fested a benned ébredt képet. „Halászom, aztán értem jön a bárka. / Csatornát vág a tóban. Megyünk vissza. / A békalencse nyomunkat bezárja. /
S egy vízbe lógó ág megint kinyitja.” Az Őszi tücsökdal pedig csak egyetlen árva sóhaj: „Hideg erdő, dombhátak fájdalmas sötétzöldje. / Őszi vizek zuhognak, betöltik a napot. / Nádfonatú kapumban állok botomra dőlve. /
A szélben öreg tücsök dalára hallgatok.”

Épp az előző nap kaptad ajándékba a festőtől A kelet kapujában című beszélgetőkönyvet: a Kelet-kutató Sári László válaszol az irodalmi műveltségéről is híres egykori sportriporter, Molnár Dániel kérdéseire. Sok-sok más lírai részlet mellett a fönti három is olvasható benne. És kicsit más lélekkel vonulsz vissza egy másik versbe: „Nem a vizet, hanem az időt. / Nem az eget, hanem a reményt. / Nem a partot, hanem az elengedést. / Nem a hegyet, hanem az ismeretlent. / Nem a ködöt, hanem a fényt. / Nem téged és nem engem, / hanem azt a vihar szaggatta fészket / a ködbe vesző hegyek ormán.”
Megnevezed a látványt, de a mélyén rejtőző titkot keresed. A vízben az időt, az egekben a reménykedést, és az út végén, a rátalálás boldogságát jelentő partban nem a birtoklást, hanem az elengedés méltóságát. Amikor a hegyet fürkészed tekinteteddel, egyszerre gyönyörködsz a látványában, és csábít az ismeretlen. Mert: „Minél többet látsz, / annál jobban kergeted / a láthatatlant.” A táj emlékét és a virágok lenyomatát, az ősztündöklést vagy a levegőt, a fény és arany áramlását, és mögöttük a saját történetedet – „azt a vihar szaggatta fészket / a ködbe vesző hegyek ormán”.