Vélemény és vita

Rózsakedv és acélerő

Ezek a sorok már a nyomdában voltak, amikor hazafelé vettem az utam az extravagáns épületből, ahol lelkes hallgatóság előtt programot hirdetett az országot kormányzó politikai pártszövetség

Amikor ezt a cikket írtam, úgy képzeltem, egyedül bandukolok, körülöttem az emberek élvezik a panorámát, az ablakok függönyei mögött villódzó fények sejtetik, hogy megannyi elemző, politikus és politológus már élteti vagy ízekre szedi az elképzeléseket a televíziós stúdiókban: ki-ki meggyőződése, szimpátiái és érdekei szerint.

Gyalog indulok északnak a Duna partján, és magamban mormolom az én programomat. Nem politikai manifesztáció ez, csak egy suttogás, zörrenés, makacs remény. Ötvenkilenc évesen, betegen, talán mégis bele lehet szippantani a végtelenbe itt, a Duna partján. Még lehetnek terveim, ha délután alig is indultam el, mert fájdalmak és sötét gondolatok gyötörtek. Most egy kicsit jobb, bár bedagadt a lábam, és örömpiros pillangók sem repkednek körülöttem.

Magányos sirály visítva köröz a víz felett, majd a szürkeségbe hull. Prédára csapott le, vagy szédült kóválygása a part kövein ért véget örökre? Az első gondolatom az élet. Száz éve olcsó volt az élet: háború, káosz, terror, idegen megszállás. És vajon száz év múlva hogyan lesz? Él-e magyar szó még itt, a Duna partján? Egészen biztosan, ha béke lesz. Békesség, megértés és legalább ebben egyetértés.

Az ember azt gondolná, ilyen evidenciában talán meg lehetne egyezni, annyi lélekölő, erőzsibbasztó, szellem ragyogását elhalványító évtized és évszázad után. Nem vagyunk mi békebontók! Ahogyan sohasem mi voltunk. Legfeljebb szép szent ékszerünket, szabadságunkat védtük és védjük. Legyen béke már! – kiáltotta a költő száz éve, de nem békét kaptunk, hanem azóta egyetlen napra, egyetlen pillanatra sem szünetelő háborút. Meghasonlást. Megszállást. Meghunyászkodást és időnként lelkünkben a duhaj fellegrohanást. Szívós fajta vagyunk, de nehéz állandó vészben élni. A halk ima segít, de ezen a tájon az ima mindig szomorúan szól. Lehet, hogy csak akkor imádkozunk, ha nagy a baj, pedig éppen akkor kellene alázatosan, meztelenül és nem csüggedve hozzá hajolni, amikor hív az Isten, és béke van.

A béke mellé szabadság jár. A szabadságot sokan összetévesztik az érvényesüléssel, a boldogulással. S ha az nem jön, szidják a világot, megkérdőjelezik a szabadság létét is, nekik az a szabadság, ahol pilátusok lehetnek, de semmiképpen ne kelljen találkozniuk Jézussal. A szabadság átéléséhez számos inger is szükséges, de leginkább hit a jövőben, hit önmagunkban, nevezhetnénk egyszerűen bizakodásnak is. A szabadság nem rombol, a szabadság épít, de tombolni is tud, el is szabadulhat, mint egy fenevad. Anarchia, terror lehet a következménye. Ezért kell kordában tartani értelmes törvényekkel, szilárd erkölcsökkel, szíven elömlő nemzeti kultúrával, izgalmas, szépre ámuló ízléssel.

Ha béke lesz, szabadság is lesz. Vágyak szerinti érvényesülés mindenkinek persze nem. Túl sok a maga képességeit félreértő ambíció. Ebből fakad a frusztráció, a békétlenség, a lázadás, a törtetés és általában a boldogtalanság. Minálunk nagyon sok az ilyen élet. Megvan ennek a történelmi, kulturális oka. Azt kiáltja az ilyen ember a zsúfolásig kihalt tereken: Elnyomás! Diktatúra! Csalás! Pedig csak halálra gyötri az izgalom, mert a képességei nem predesztinálják a vágyaiban élő szerepekre. S aztán gyakran jön a szélsőséges összeomlás. Lehetne kiváló szakács, gépész vagy villamosvezető, talán boldog is, de neki az nem élet. Talán józan éjeken meg is vallja önmagának, hogy a tisztes élettől fél. Mert nem képes megállni a helyét. Veszélyes az ilyen ember a szabadságra, gyakran lázas, erőszakos, magányos, segítségért könyörög, és nagy baj lehet, ha nem segítséget kap, hanem uszítják, hergelik, és lesz valami őrült dühű és tagadású fiók-Coriolanus, aki a békét veszélyezteti.

Isteni és emberi program a gyermek, köszönöm, hogy gyermekeim vannak, őseimet, szerelmemet idéző szépséges életek. Unokáimat is köszönöm, legfeljebb azért drukkolok, hogy a legkisebb, Péter Károly is szundizzon egy kicsit jobban, és úgy kelljen reggel ébresztgetni: ébredj, kicsi fiú, váltsd fel éji képzeleted – az álmokat – csiklandó szellőben kacagó játékkal, virágszirmokban illatok kergetésével, sünt követő rémült kíváncsisággal. S a lányok nyári zápor után úgy vessék rá magukat a konyhában az ételre, hogy ujjongva, örömmel töltsék meg a bendőjüket lángossal, zsíros kenyérrel, hideg bablevessel, mákos-meggyes rétessel, mint egykoron én a felcsúti és szári „tiszta konyhában”. Ezek biztos helyek voltak: konyharuha alatt a háromkilós kenyerek, bödönben a zsír, üvegben a lekvár. Más terítők alatt sütemények, lángosok, pogácsák, sós-sajtos-köményes ostyák. Soha nem az volt a baj, hogy sok készült valamiből.

Béke, szabadság, gyermek, hát ez az értelmes jólét. Az értelmes jólét. Mert az étel nem ment soha veszendőbe, én nem láttam, hogy valamit kidobtak volna. Szerintem szemeteskocsi sem járt. Ha mégis megmaradt valami, ment a moslékba a malacoknak, a csont a kutyáknak, a tyúkok felzabálták a szemétdombot – kapirgáltak hófúvásban, napsütésben –, a többi meg trágyává nemesült. A gyümölcsből pálinka meg bor lett, aztán már mindenféle „aromákkal” likőrök is. A tűzhelyben a haszontalan fa meg a kukoricacsutka égett, a dunyha olyan vastag volt – tollal tömve –, hogy télen is megvédett a hidegtől, ha a kályhában vagy a sparheltben csak pislákolt a parázs, és már alig adott valami meleget. A tejet kannában tárolták, és még a városokban is cserélhető üvegben terjesztették. A szódavizet egyszer egy héten hozták, az üvegeket kicseréltük, hogy újratöltsék. (Ebből kevesebb fogyott, mint a borból, mert pénzbe került.)

A városokban is így volt. Műanyag palackban sem üdítő, sem más nem volt, pláne tej papírdobozban vagy műanyag zacskóban. A dobozos sör dísztárgy volt bizonyos kocsmákban, lakásokban, ahová kamionosok vagy mások hoztak „nyugatról” ilyen csodát. Tudom, hogy ennek vége, de értelmesebben azért berendezhetnénk ezt a földet. És ez sem sikerülhet a Teremtő nélkül, kivált ellenére.

Ekkor már az Erzsébet hídnál járok majd, minden szeméttartó edény tele lesz fémdobozokkal, műanyag palackokkal, körülöttük is már kis szeméthegyek, madarak kapirgálnak egykedvűen, és találnak is valamit, esetleg darabkát egy hamburgerből, kis gyrost, és kedvesen csevegnek: „Gyönyörű nap. Hogy aludtál az éjjel?” Nem, nem temetem a földet, „zöld” sem vagyok, mert a „zöldség” üres politika, de fülembe jutott már egy holdbeszélgetés, hogy figyeljünk, vékony a mezsgye, ahol átjut hozzánk a nap éltető fénye.

Érteni a madarak szavát, ha szólnak, szólniuk kell. Érteni az embereket – ezeket is, azokat is –, ha éppen nincsenek a szószéken. A honi kozmopolitákat a földi kozmoszba küldeni, és aztán megkérdezni, tényleg nem akarnak-e magyarok lenni? A sok vén és koravén, szétomlani készülő nagyokost, akiket már csak a rögeszméik, gyűlöleteik és a számlatömbjük tart össze, kitenni egy kicsit a napra. Hogy érezzék: az élet az övék is, az ország az övék is, a nemzet az övék is, a hangtalan csókoké, a bennünk zengő világé, az értelmes munkáé, az erkélyről elégedetten szétnézőké, a mindennap újrakezdőké. Azoké is, akik némán merengenek a fejfák mellett. Hogy érezzék: István király intelmei nincsenek ellentétben szép magyar baljóslatainkkal. Az élet ezen a földön elmúlik, s most, mikor olyan jólesik a nap melege, egészen biztos, hogy a gyermekek önfeledt kacagása, anyanyelvük boldog felcsillanása maga a tavasz és maga az ösvény az örökkévalósághoz.

Az erdők, mezők illatát soha meg nem érzőket sétára hívom. Nem messzi idegenbe, csak oda, ahol a levegőbe harmat könnyűsége emelkedik, s a friss szellők vékony fiúk és bársonyos lányok ölelkezésének örömét hozzák. A duhajokat finom szóval nyugtatnám. A lelküket eladókat Jézus elé vinném. Ő biztosan megbocsátana. Ha mégis halottas ének hangzana, akkor is azt kívánnám: Uram, békességet adj! Békességet, amelyben – Arany szavaival – rózsakedv és acélerő hordozza a jövendőt.

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Nárcisz

ĀA Dunakanyar településein, Szentendrén túl, Visegrád felé, a tavasz hírnökeként nárciszt árulnak az autóút szélén

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa az európaiaké

ĀA címben megfogalmazott állítás első pillantásra épp olyan evidensnek látszik, mint az a mondás, hogy Amerika az amerikaiaké

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom