Nárcisz

A nárcisz enyhe illatú, gyenge szálacska, de kétféle sárga színe rabul ejti a tekintetet. Mintha üdvözölné a tavaszt, és figyelmeztetne: egyesítsük erőinket, mert minden változik, alakul ezekben a hetekben. Márai Sándor írja: „Nem hat át téged is, tested és lelked, nem alakít, nem öl és épít benned valamit? Élj nagy figyelemmel tavasszal.” Ezt üzeni a sárga nárcisz is az út porában tündökölve. Az asztalomra pillantva: tisztítja a szememet.

A drámaköltők királya, Shakespeare rajongott a tavaszi virágokért. A falu szülötte volt, de hajlama is rokonságban állt a vidéki emberek életfelfogásával. Warwickshire-t nem feledhette sosem. Megszámlálhatatlan sok részlet bizonyítja, mennyire ismerte a virágokat. Idilli jelenetei, színes természetleírásai, az évszakok változásainak csodái mind-mind arra vallanak: rokonságban állt a kertekkel (Stratford-upon-Avonban és Londonban is), a vadon növő vagy termesztett növényekkel. Szülei földműves családból származtak, akik Stratford-upon-Avontól néhány mérföldre laktak, attól a szülő-, illetve mezővárostól, amely Anglia szívének csücskében található.

Északon erdők, fák, délen nyitott mezők; ebben a környezetben nőtt fel Shakespeare, s bár elhagyta a szülőföldet, hogy nevet szerezzen magának, sohasem maradt hűtlen ahhoz a vidékhez, ahol nevelkedett. Ide vonult vissza később, hogy élvezze gyümölcsösét és kertjét. Növényismerete nem hasonlítható a botanikus vagy a kertész virágismeretéhez, inkább annak a falusi embernek a látásmódjához, akinek kitűnő érzéke van az illatok, formák és színek iránt. Mi több, képes volt arra, hogy különböző tulajdonságokkal ruházza fel a virágokat és az emberi élettel hozza párhuzamba őket. Műveinek nem kevesebb, mint huszonkilenc jelenete (képe) kertben vagy gyümölcsösben játszódik. Különösen kedvelte a tavaszelő virágait, melyek az évszak hírnökei. Ugyanakkor szerette a buja, lonc borította kertet is. A virágágyak pompáját szintúgy megörökítette napfelkeltekor, mint holdfényben, a rózsák, kerti szegfűk, körömvirágok, haranglábak stb. színgazdagságát és illatát. Ismerte a növények gyógyító vagy mérgező hatását, a metszés és az oltás művészetét. Senki sem tudta a Tudor korabeli kertek légkörét és karakterét olyan költői érzékekkel és biztonsággal ábrázolni, mint Shakespeare. Egyetlen drámaíró se hagyott olyan gazdag virágköltészetet örökül, mint ő. Természetesen a sárga nárcisszal is érzékelteti a tavasz frissességét, az élet élvezetét és a fiatalság örömét: „Hogyha a nárcisz, a sárga virág kél, / Áj, a leányka a völgyre kijő, / Vér pirosul, szökik a halovány tél, / Ez csak a kellemes-édes idő.” (Téli rege, IV, 3. Kosztolányi Dezső ford.)

A drámaköltő születésnapja április 23-án van, egy nappal Szent György napja előtt. Lehet-e csodálkozni azon, hogy aki ekkor született, annyira szerette a virágokat? S köztük a tavasziakat… Kosztolányi Dezső még úgy jellemezte az asztalán található hóvirágot: „Minta, érték nélkül.” Magyarán: a reggeli fagy még nem engedi a kertek alá a tavaszt, de a nárcisz megjelenése már azt jelzi: a korona a tavasz fején van, ahonnan senki és semmi le nem ütheti.