Vélemény és vita
A múlt kardot ránt
Zuhog az eső Udvarhelyen. Vigasztalan szürkeség itt a Küküllő hídja mellett, a művelődési ház körül, ami 1998 óta egyben a Tomcsa Sándor Színház otthona is
Aggódva pillantgatunk körbe: a szórakozóhelyek zsúfoltak, láttuk, jó csíki sör vagy éppen áfonyapálinka, netán köményes mellett egészen más átvészelni a zord időt, mint… Azután úgy háromnegyed hat körül áradni kezd a tömeg. Talán még többen, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Baróton. Figyelem a szemeket, az olykor még mindig kissé ázsiai jegyeket villantó székely arcokat, amint a kereken száz esztendővel ezelőtti hősies harcokról hallanak. A küzdelemről, amit úgy megszoktak, mint hazájuk otthonos zegzugait, a katonáskodást, ami a vérükben van. Sütő András azt írja, errefelé a tizenkét éves fiúk már katonakötelesek voltak. „Ősi gyermeksír nincs a Székelyföldön: az is katonasír.” Bem tábornok, kora talán legképzettebb és legtehetségesebb katonája, ha jelezték neki, hogy baj van, csak annyit mondott: azt csak bízzuk a székelyekre. „Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi. Ismeretlen volt számukra a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság mellé puskalövést küldtek.” Ezek az emberek úgy mentek csatába, mint mi a sarki boltba. Amit száz éve a Székely Hadosztállyal Erdély második Bemje, Kratochvil Károly parancsnoksága alatt műveltek: komoly hadtörténészek szerint „a modern hadtörténelemben példátlan, hogy ennyi ember ennyi ideig ilyen körülmények között ilyen hosszú frontvonalat tartani tudjon.” Ők tudták. A hunok keze messzire elér.
Amint beszélgetni kezdünk, pillanatok alatt előkerülnek a nagy- és dédapák, a nagybácsik, a rokonok-szomszédok-ismerősök, akik… Akik így. Ugyanígy. Amerre csak e négy-öt napban közöttük jártam, Uzontól Csíksomlyóig, Szentegyházától Kézdivásárhelyig: az örömteli változások az alig egy-két évvel ezelőtt, sőt, akár a múlt évben tapasztaltakhoz képest is észlelhetők. Még szabadabban beszélnek, még felszabadultabban és harcosabban székelyek, még inkább bizakodóak. Meg is mondják, miért, essék szó a migrációról, Magyarország miniszterelnökéről vagy a magyar külügy karakánságáról. Csillognak a szemek, kemények a kézszorítások, a visszafogott, hagyományos méltóság mögül mindinkább a nagyon mély, nagyon meghitt szeretet egyre nyíltabb jelei törnek elő óráról órára. A hagyományos vendégszereteten és kedélyen már messze túl vagyunk. A megidézett múlt, önmaguk szembesítése önmagukkal – mellbevágó, lélegzetelállító élmény megtapasztalni – úgy szabadítja föl őket, hogy Bem József vagy Kratochvil Károly katonája mellém lép, kivonja a kardját, és halk határozottsággal csak ennyit mond: no, gyerünk… A múlt, akárcsak Liszt Ferencnél vagy Bartóknál a zene, kardot ránt. Ahogy erre rájönnek, ahogyan erre rájövünk: a jelenkori erdélyi, székelyföldi valóság egészen más fénytörésekben áll előttünk, légyen szó március 15-i zászlókról, autonómiáról vagy éppen az Európai Unió viselt dolgairól. A szépséges könyvtárigazgató hölgy és a tündéri panziós asszony, a bőbeszédű, bajuszos házigazda és a fiatal tudós, aki a legújabb székely szótárt a maga élvezetesen ízes eredetiségével elkészítette – és mind a többiek, egytől egyig, mintha Jancsó Benedek 1921-es jellemzését közvetítenék, száz év ide vagy oda, hiszen ennyi idő a históriában a másodperc tört részével egyenlő:
„A székely nehezen kormányozható, makacs, perlekedő (...), de csak annak, aki nem tud vele bánni. A székellyel az tud bánni, aki derekabb, kiválóbb egyéniség, mint ő.”
Most, ahogy itt ülnek Udvarhelyen, amint hallgatják a múltjukat, alighanem meg lehet bizonyosodni arról, menyire csak ők értik igazán és pontosan, mi mindent is üzen nekik a Székelyföldön mind többfelé felbukkanó Kratochvil, a hadosztály, az ő hadosztályuk – megannyi Erdélyt védő, a vörösök által hátba támadott, fázó-éhező, örökös lőszer- és felszereléshiánnyal küszködő örök székely katona. No, Isten tartsa meg, villantják rám a szemüket, azután komótos nyugalommal indulnak a dolgukra. Az eső meg zuhogjon, ha akar.