Vélemény és vita

A múlt kardot ránt

Zuhog az eső Udvarhelyen. Vigasztalan szürkeség itt a Küküllő hídja mellett, a művelődési ház körül, ami 1998 óta egyben a Tomcsa Sándor Színház otthona is

Aggódva pillantgatunk körbe: a szórakozóhelyek zsúfoltak, láttuk, jó csíki sör vagy éppen áfonyapálinka, netán köményes mellett egészen más átvészelni a zord időt, mint… Azután úgy háromnegyed hat körül áradni kezd a tömeg. Talán még többen, mint Sepsiszentgyörgyön vagy Baróton. Figyelem a szemeket, az olykor még mindig kissé ázsiai jegyeket villantó székely arcokat, amint a kereken száz esztendővel ezelőtti hősies harcokról hallanak. A küzdelemről, amit úgy megszoktak, mint hazájuk otthonos zegzugait, a katonáskodást, ami a vérükben van. Sütő András azt írja, errefelé a tizenkét éves fiúk már katonakötelesek voltak. „Ősi gyermeksír nincs a Székelyföldön: az is katonasír.” Bem tábornok, kora talán legképzettebb és legtehetségesebb katonája, ha jelezték neki, hogy baj van, csak annyit mondott: azt csak bízzuk a székelyekre. „Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi. Ismeretlen volt számukra a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság mellé puskalövést küldtek.” Ezek az emberek úgy mentek csatába, mint mi a sarki boltba. Amit száz éve a Székely Hadosztállyal Erdély második Bemje, Kratochvil Károly parancsnoksága alatt műveltek: komoly hadtörténészek szerint „a modern hadtörténelemben példátlan, hogy ennyi ember ennyi ideig ilyen körülmények között ilyen hosszú frontvonalat tartani tudjon.” Ők tudták. A hunok keze messzire elér.

Amint beszélgetni kezdünk, pillanatok alatt előkerülnek a nagy- és dédapák, a nagybácsik, a rokonok-szomszédok-ismerősök, akik… Akik így. Ugyanígy. Amerre csak e négy-öt napban közöttük jártam, Uzontól Csíksomlyóig, Szentegyházától Kézdivásárhelyig: az örömteli változások az alig egy-két évvel ezelőtt, sőt, akár a múlt évben tapasztaltakhoz képest is észlelhetők. Még szabadabban beszélnek, még felszabadultabban és harcosabban székelyek, még inkább bizakodóak. Meg is mondják, miért, essék szó a migrációról, Magyarország miniszterelnökéről vagy a magyar külügy karakánságáról. Csillognak a szemek, kemények a kézszorítások, a visszafogott, hagyományos méltóság mögül mindinkább a nagyon mély, nagyon meghitt szeretet egyre nyíltabb jelei törnek elő óráról órára. A hagyományos vendégszereteten és kedélyen már messze túl vagyunk. A megidézett múlt, önmaguk szembesítése önmagukkal – mellbevágó, lélegzetelállító élmény megtapasztalni – úgy szabadítja föl őket, hogy Bem József vagy Kratochvil Károly katonája mellém lép, kivonja a kardját, és halk határozottsággal csak ennyit mond: no, gyerünk… A múlt, akárcsak Liszt Ferencnél vagy Bartóknál a zene, kardot ránt. Ahogy erre rájönnek, ahogyan erre rájövünk: a jelenkori erdélyi, székelyföldi valóság egészen más fénytörésekben áll előttünk, légyen szó március 15-i zászlókról, autonómiáról vagy éppen az Európai Unió viselt dolgairól. A szépséges könyvtárigazgató hölgy és a tündéri panziós asszony, a bőbeszédű, bajuszos házigazda és a fiatal tudós, aki a legújabb székely szótárt a maga élvezetesen ízes eredetiségével elkészítette – és mind a többiek, egytől egyig, mintha Jancsó Benedek 1921-es jellemzését közvetítenék, száz év ide vagy oda, hiszen ennyi idő a históriában a másodperc tört részével egyenlő:

„A székely nehezen kormányozható, makacs, perlekedő (...), de csak annak, aki nem tud vele bánni. A székellyel az tud bánni, aki derekabb, kiválóbb egyéniség, mint ő.”

Most, ahogy itt ülnek Udvarhelyen, amint hallgatják a múltjukat, alighanem meg lehet bizonyosodni arról, menyire csak ők értik igazán és pontosan, mi mindent is üzen nekik a Székelyföldön mind többfelé felbukkanó Kratochvil, a hadosztály, az ő hadosztályuk – megannyi Erdélyt védő, a vörösök által hátba támadott, fázó-éhező, örökös lőszer- és felszereléshiánnyal küszködő örök székely katona. No, Isten tartsa meg, villantják rám a szemüket, azután komótos nyugalommal indulnak a dolgukra. Az eső meg zuhogjon, ha akar.

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

Russiagate

ĀAz ellenzéki kórus az ártatlanság vélelmének nagyobb dicsőségére most azt harsogja, hogy na jó, jó, nem talált bizonyítékot Donald Trump hazaárulására, de arra sem, hogy nem követett el hazaárulást az elnökválasztás során

Dippold Pál

Dippold Pál

Frédi, a túsz

ĀA Fidesz példátlan eleganciával mondott le az Európai Néppártban neki járó jogairól

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom