A Lánchíd

Mert mindnyájunknak vannak ilyen kincsei: két színházjegy, egy képes üzenet, elszáradt virág a gomblyukamban, kedvesünk levelei, jóslataink és fogadalmaink, ünnepeink, sorsfordulóink emlékei, meghívó bálra, esküvőre… Meghívó – itt most célba jutunk. A meghívók egyikét hónapok óta rakosgatom ide-oda, íróasztalról könyvespolcra, fiókból fiókba. Amióta ugyanis hozzám került, szárnya nőtt, és minduntalan repülni szeretne. Most lecsapok rá. Hopp, megvan. Még vergődik egy kicsit, de aztán megadja magát.

Belátja, hogy egy évfordulón illik kitárulkoznia. Igaz, a pontos nap 1949. november 20-a volt, amikor a hároméves terv keretében átadták az újjáépült Lánchidat, de egy minapi hír meglebegteti a hetvenedik évfordulót. A hír pedig az, hogy az Architectural Digest építészeti és dizájnmagazin a világ tizennyolc legszebb hídja közé választotta a budapesti, Széchenyi-féle Lánchidat. A Duna két partját összekötő, százhetven évvel ezelőtt felavatott nemzeti büszkeségünket a világranglistán a kilencedik helyre rangsorolták a szakemberek.

Az újjáépült Lánchíd felavatásának ünnepségén, 1949-ben jogos az arcokon az öntudat – bár az élet nem szabad. Az első politikai indíttatású kirakatperek vádlottjai és későbbi kivégzettjei már börtönben vannak. A meghívóból kiderül, hogy a Himnuszt és a Szózatot az Internacionálé helyettesíti. Szentségtörés! Vajon Kodály Zoltán mit érezhet, amikor a meghívót a kezébe veszi? Az idősebbeknek elég felidézni, és máris beugrik a szöveg és a dallam: „El-nyo-más, szol-ga-sors…” Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszonyokra, miközben Magyarországot a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság államformájú országnak. Csak a nevében szerepelt a szó. Az Internacionálé (Pierre Daygeter zenéje, a magyar szöveget Bretovszky Ernő írta), a proletáriátus nemzetközi forradalmi himnusza sem illett az alkalomhoz, mégis ezt játszotta a MÁV Zenekar.

Ötvenkét hidat építettünk az oroszoknak, igaz, ebből tizenkettő itthon maradt. Befejeztünk két hetvenméteres hidat Tiszafüred részére. Keserves viszonyok között elkészült a Ferenc József híd fele része. Faber Gusztáv mérnök, akinek a budapesti Duna-hidak, köztük a Lánchíd újjáépítésének tervezése és irányítása volt a feladata, így beszélt egy kis közösség előtt 1945 decemberében: „Van, aki a nagy orosz barát után szalad, van, aki az angoltól várja, hogy kedvünkért új háborút kezdjen. És a régi pislákoló fények ma is csak ama picike tüzek, amelyek nem tudnak összefogni egy nagy-nagy máglyába, hogy benne égjen minden idegen rongy.”

Micsoda látomás 1945 végén!

Egy meghívó kapcsán messzire jutottam. Még messzebbre jutnék, ha a meghívó hagyná. De újra kiszabadult a kezeimből, és száll, száll, amíg valahol majd meg nem pihen. S akkor ismét megpróbálkozom azzal, hogy lecsapjak rá. Addig azonban álljon itt Szép Ernő A Lánchíd és az alagút című versének egy részlete: „A Lánchíd, Lánchíd, / A Lánchídról szól ez az ének, / A Lánchíd, a Lánchíd, / A Lánchíd olyan, mint az élet.”

Ha belegondolunk, valóban olyan.