Távol Afrikától

Egyes szakértők becslései alapján jelenleg nagyjából négyszázezer afrikai várakozik arra, hogy hamarosan Európába jöjjön. Nyilván nem tévednek nagyot. Így aztán nincs nap, hogy ne hallanánk a világ vezető politikusaitól az integrációról, magyarán arról, hogy a bevándorlóknak el kell fogadniuk az értékeinket. Az Angela Merkelhez hasonló optimisták pedig számos alkalommal kijelentették: segíteni kell a bevándorlók beilleszkedését a helyi társadalomba, mert ha ezt segítjük, menni fog. Nem ment. Legalábbis egyelőre.

A nemrég zárult magyarországi migrációs csúcskonferencián is jócskán esett erről szó. Több tudós elme utalt rá előadásában, hogy az integráció lehetséges, ha az érkezőben és a befogadóországban is megvan erre a hajlandóság. Igaz, többen azt is hozzátették: a politika sem tudja a pontos választ arra, hány embert lehet sikeresen integrálni. Recept tehát nincs, valószínűleg azért, mert olyan megoldás, amely mindenkire igaz, egyszerűen nem létezik. Talán pontosan azért, mert az emlegetett hajlandóság hiányzik. Vélhetően mindkét részről.

A bevándorlók döntő többségének bizony esze ágában sincs elfogadni az értékeinket, magyarán az életmódunkat. És ezt én meg is értem. Ha engem például Afrikába vetne a sors – mondjuk egy embercsempész jóvoltából –, bizony nehezen szoknám meg a szalmakunyhót. Jó sorsom egyébként kétszer is elvezetett Kenyába. Nem is kevés időt töltöttem ott a kilencvenes években, amikor az ország láthatóan fejlődött. (Mostanában rosszabb hírek érkeznek a kelet-afrikai országból.) Csodálatos utazás volt mindkettő, legfőképpen tapasztalatszerzés szempontjából. Ám ha bárki is azt kívánta volna tőlem, hogy integrálódjak, szabad akaratomból aligha tudtam volna megtenni. Ahogy fentebb említettem, nem boldogított volna, hogy egy pár négyzetméteres, sárból gyúrt kunyhóban kell laknom, annak sem örültem volna én, elkényeztetett európai, ha mezítláb és futva kell járnom iskolába, mert ott bizony a gyerekek minden reggel ezt teszik – egyébként nagyon bájos látvány – közlekedési eszközök híján. Ennek is van haszna, például a világversenyeken győztes kenyai futók sikere vélhetően eme furcsa edzésmódszerből is ered. Nehezen tudtam volna integrálódni az arrafelé eléggé mindennapos orvvadászat „eredményeihez”, a lemészárolt elefántok, orrszarvúak látványához. Arrafelé mindez természetes.
Sorolhatnám még az élményeket, ám inkább még egyszer bevallom: szabad akaratomból nem tudtam volna elfogadni az ottani értékeket. A rabság, a kényszerűség persze más. Erről bőséggel vannak tapasztalatai a hortobágyi munkatáborokba, a szovjet lágerekbe,a német haláltáborokba hurcolt és valami isteni csoda folytán alkalmazkodni tudó, így életben maradt honfitársainknak.

De vissza a jelenhez! Európában most olyan időket élünk, hogy azok az integráció legbőszebb támogatói, akiket mindennap páncélozott autókkal visznek a munkahelyükre, akik – bárhová is utaznak a világban – rendőri biztosítás mellett teszik ki a lábukat autóból, épületből, akik háromméteres kőkerítések vagy inkább erődítmények mögött laknak, valamint akiket busásan megfizetnek azért, hogy az őrzött paloták lakóinak hagymázas álmát az általuk elképzelt nyílt társadalomról segítsenek megvalósítani. Éppen ezért valamennyien hiteltelenek azon normális emberek előtt, akiknek mindennapos tapasztalataik azt mutatják, hogy a messziről érkezők nem európaiak akarnak lenni, hanem Európában akarnak élni, lehetőleg úgy, hogy az európaiak eltartják őket. Mert bebeszélték nekik, hogy ez alapvető joguk. Csak éppen azt nem tudjuk, milyen alapon gondolják ezt így.

Magam pedig azt gondolom, hogy Európa – sikeres konferencia a migrációról ide vagy oda – még mindig nem jutott el abba az állapotba, hogy őszintén tudjon (?), merjen (?) beszélni, de főképp cselekedni a kontinens sorsát alapvetően befolyásoló problémákról. Már csak azért sem, mert az Európát irányító „legfontosabb emberek” ezt rendre megakadályozzák, és unalomig ismételt jelzőket (főképp a populista, nacionalista szót szeretik) ragasztanak mindenkire, aki nem az ő nézeteiket szajkózza.

Nem hallunk tőlük megoldást az Iszlám Állam állítólagos megsemmisítése után arra, hogy mi történik azokkal a harcosokkal, akik Európából csatlakoztak az iszlamistákhoz, és most visszatérnének. Nem hallunk arról, hány mecsetet akarnak még építeni Európában (állítólag több ezer van már), miközben a keresztény templomokból görkorcsolyapályát csinálnak. Nem tájékoztatnak bennünket az „integrációs” politikájuk módszereiről és eredményeiről. Soroljuk tovább?
Európa tehát még mindig mélyen alszik, Afrika pedig felkelt és elindult. A nyílt társadalmat kitaláló, alantas hátsó szándékaikat gondosan takargató, hazugságaikkal már számtalanszor lelepleződött úgynevezett európai „elit” pedig továbbra is éppoly távol van Európa hétköznapjaitól, a kontinens népétől, miként Afrikától.