Ősi magyarok uráni gyökerekkel?

Az egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a mérföldkőnek számító tanulmányban az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Archeogenomikai Kutatóintézete (ELTE HTK AGI) nemzetközi kutatókkal együttműködve 120 ősi genomot elemzett Nyugat-Szibériától a Volga folyó térségéig.

A kutatócsoport úttörő eredményként azonosította a 10. századi honfoglaló magyarok egyik legfontosabb genetikai forrását.

Mint írták, a kutatás a Dél-Urál hegység környékén élt 8-10. századi karajakupovói régészeti kultúrába sorolt közösségek genetikai jellemzőit tárta fel. Ezt az uráli régészeti egységet fűzi a legtöbb kulturális kötelék a Kárpát-medencében megtelepült honfoglaló magyarokhoz.

A mostani tanulmány a karajakupovói csoportok legmarkánsabb genetikai forrásaként a késő vagy poszt-szargatka kultúra középső Irtis és a Tobol folyók menti csoportjait azonosította Nyugat-Szibériában (Kr. u. 3-5. század). Az ő genetikai örökségük meghatározó szerepet játszott a karajakupovói népesség és több, Kárpát-medencei honfoglaló egyén genetikai állományában is, ami azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarság egy részének eredete Nyugat-Szibéria Krisztus utáni első évszázadaiba vezethető vissza – emelték ki.

A közlemény szerint a kutatás során egy olyan új módszert is alkalmaztak, amely genetikai kapcsolati hálózatokat épít az egyező DNS-szakaszok alapján. Ennek eredményei szerint a Volga-Urál térség karajakupovói és a Kárpát-medence honfoglaló magyar népességének egy része közös genetikai hálózatot alkotott, amely egy nagy méretű, távoli rokoni szálakkal összekapcsolódó populációra utal. Távoli rokonsági szálak a két régió népessége között több ezer kilométer távolság ellenére is kimutathatók voltak.

Az eredmények egy kettősségre is rávilágítottak: az uráliakkal egységet képező Kárpát-medencei honfoglaló hálózaton belül elkülöníthetőek voltak a bajkáli és a jakutiai eredetű genetikai szálak. Ez arra utal, hogy a honfoglalók több biológiai forrásból eredtek. Azok az egyének, akik a legerősebb távoli rokoni kapcsolatokat mutatták a dél-uráli régióval, nagyrészt a jakutiai komponens hordozói voltak. Hozzájuk pedig kapcsolódtak (házasság, utódnemzés révén) más keleti területekről származó csoportok is, feltételezhetően a vándorlás során vagy az Etelközben – magyarázták.

A vizsgálat eredményei alapján a karajakupovói kultúra a honfoglaló magyarság egyik legfontosabb forrása volt, és közösségei a 6. századra az Urál hegység mindkét oldalán megtelepültek. A Volga-Urál területekről a Kárpát-medencébe irányuló vándorlás gyorsaságát egyaránt jelzik az erős genetikai kapcsolatok és a honfoglalók között megtalálható uráli genetikai típusok is.

Ugyan a genetika nem bizonyít nyelvhasználatot, az eddigi eredményeket összesítve feltételezhető, hogy a honfoglaló népességből éppen azok lehettek a magyar nyelv hordozói, akik az uráli genetikai jegyekkel bíró, újonnan azonosított genetikai hálózatba tartoztak – jegyezték meg.

További eredmény, hogy biológiai folytonosság figyelhető meg a kora középkori karajakupovói népesség és a Káma-vidéki késő középkori csijaleki kultúra népessége között, ami arra utal, hogy a Julianus barát által megtalált keleten maradt magyarok leszármazottai a 14. században is jelen voltak az Uráltól nyugatra fekvő térségben – olvasható a közleményben.

A kutatást Gyuris Balázs (ELTE HTK AGI) vezette, régészeti értékelését Leonyid Vjazov (Ostravai Egyetem) és Türk Attila (PPKE RI, ELTE HTK MŐK) végezte. A projektet magyar részről Szécsényi-Nagy Anna (ELTE HTK AGI), amerikai részről David Reich (Harvard Medical School) irányította.