Az emberi élet határa 125 év

1961-ben Leonard Hayflick volt az első, aki kimutatta, hogy az emberi sejtek nem osztódnak a végtelenségig. A sebgyógyulásért felelős fibroblasztjai 50-52 osztás után leálltak. Ez a "Hayflick-határ" lett az öregedés tudományának alapja - írja a pravda.ru.

A telomerek szerepe

A kromoszómák végén telomerek találhatók, amelyek a cipőfűző hegyeihez hasonló DNS-védő foltok. Minden egyes osztással lerövidülnek. Amikor a telomerek túl rövidek lesznek, a sejt elindítja az apoptózisnak nevezett önmegsemmisítő programot.

Az öregedés mint programozott folyamat

Megszoktuk, hogy azt gondoljuk, hogy az öregedés kopás. Valójában ezek a szakaszok:

• A fiatalság aktív megosztottság.
• Az érettség a hibák felhalmozódása.
• Az öregség a megoszlás megszűnése és az apoptózis kezdete.

A sejt nem véletlenül hal meg, hanem belső parancsra a mutációk és a rák megelőzése érdekében.

Miért nem halhatatlanok?

A rákos sejtek képesek megkerülni ezt a mechanizmust - aktiválják a telomeráz enzimet és "halhatatlanná" válnak. De a normál sejtekben a telomeráz ki van kapcsolva: a természet egyensúlyt választott a regeneráció és a biztonság között.

Demográfiai tanulmányok megerősítik, hogy a halálozás maximális életkora nem emelkedett az 1990-es évek óta. A 125 éves élet valószínűsége kevesebb, mint 0,01%. Ezt a határt maga az evolúció építette.

Meg lehet téveszteni a természetet?

Géntechnológia, telomeráz, szervklónozás - mindez még nem képes meghosszabbítani az életet a 125 éven túl. És felmerül a kérdés: megéri? A halhatatlanság nemcsak előnyökkel, hanem veszélyekkel is jár - a mutációktól a mentális rendellenességekig.

Nem a meghibásodások miatt vagyunk halandók, hanem egy olyan program miatt, amely helyet ad az új generációknak. A Hayflick-korlát nem hiba, hanem a fejlődés feltétele. És a mi feladatunk nem az, hogy tovább éljünk, hanem jobban.