Mi az a „Nobel-betegség"

Fizikai eredményei fényében valószínűleg imposztor szindrómában szenvedett, vagyis abban a hitben, hogy alkalmatlan és csaló, míg mindenki más körülötte a saját érdemei miatt jutott el oda, ahol van.

Bár megnyugtató, hogy még Einstein is így érezte magát, más Nobel-díjasok nem reagáltak ugyanígy saját eredményeik elismerésére. Valójában létezik egy kifejezés, a „Nobel-betegség” vagy néha „Nobelitis”, amely a Nobel-díjasok nyereményük után kialakult, néha furcsa és tudománytalan nézeteit írja le.

Meglepően hosszú a lista azoknak a Nobel-díjasoknak, akik áltudományos nézeteket fogalmaztak meg győzelmük után, általában eltérve szakterületüktől. Köztük vannak olyan, a szakmájukban elismert tudósok, akik érdeklődni kezdtek a pszichikai kutatások és az extraszensoros érzékelés iránt, és egy díjazott, aki azt hitte, hogy meglátogatta egy beszélő, motoros, zölden világító mosómedve.

A Critical Thinking in Psychology című könyv egyik fejezetében a kutatók számos ilyen esetet sorolnak fel. Míg egyesek banális és komor áltudományos nézeteket alakítottak ki, mint például James Watson széles körben cáfolt nézetei a fajokról és az intelligenciáról, sokan sokkal „szórakoztatóbb” változatokat fejlesztettek ki a „Nobel-kórra”.

Pierre Curie például a rádium és a polónium felfedezéséért nyerte el a fizikai Nobel-díjat, majd szeánszokon vett részt, és úgy vélte, hogy a paranormális jelenségek vizsgálata segíthet megválaszolni a mágnesességre vonatkozó kérdéseket. Mintha Caspernek nem lenne már elég baja, most még a mágnesekkel is meg kell birkóznia. Joseph Thomson, aki ugyanazt a díjat kapta az elektron felfedezéséért, hasonló érdeklődést tanúsított a pszichés jelenségek iránt, és 34 éven át tagja volt a Pszichikai Kutatások Társaságának.

Néha a „betegség” káros is lehet. Richard Smalley, aki 1996-ban a harmadik szénformát felfedezéséért nyerte el a kémiai Nobel-díjat, később az evolúció ellen érvelt, míg mások az eugenika, a lobotómia és az autizmussal kapcsolatos káros gyakorlatok és elképzelések mellett álltak ki.

Aztán ott volt Dr. Kary Mullis, aki 1993-ban megosztva nyerte el a kémiai Nobel-díjat. A díj átvétele után szkeptikusan nyilatkozott a klímaváltozásról és a HIV szerepéről az AIDS-ben, valamint hitt az már rég cáfolt asztrológiai elméletben. Ezenkívül azt állította, hogy látott egy ragyogó mosómedvét, amely beszélt hozzá.

„1985-ben egy éjszaka, éjfél körül, az észak-kaliforniai erdőben lévő kunyhómban találkoztam egy neon narancssárga motoron ülő, ragyogó zöld mosómedvével” – mondta állítólag Mullis. „Az éjfélkor az mosómedve éneklő delfinné változott.”

Miért van az, hogy oly sok Nobel-díjas végeredményben ilyen áltudományos nézeteket vall? Az egyik díjazott, Paul Nurse szerint ez részben a médiától és más csoportoktól érkező külső nyomásnak köszönhető, amelyek arra ösztönzik a díjazottakat, hogy lépjenek ki szakterületükről.

„Sok ember szemében hirtelen szinte minden területen világszerte elismert szakértővé váltam. Ez meglehetősen sokkoló volt. Nem vagyok túlságosan szerény ember, és általánosságban is tudok valamit a biológiáról és a tudományról, de biztosan nem vagyok mindenre kiterjedő szakértő” – magyarázta Nurse az Independent című lapban megjelent cikkében, számol be az IFLScience.

A díjazottakról írt áttekintésében a fenti csapat saját javaslatot is tett.

„Számos kognitív hiba, köztük az elfogultság vakfoltja, a mindentudás, a mindenhatóság és a sérthetetlenség érzése, valamint olyan személyiségjegyek, mint a nárcizmus és a túlzott nyitottság, valamint a „guru-komplexus” hajlamosíthatják a rendkívül intelligens egyéneket katasztrofális kritikai gondolkodási hibákra” – írta a csapat, hivatkozva számos díjazottra, valamint Isaac Newton alkímia iránti szeretetére és furcsa vallási hiedelmére.

Rámutatnak, hogy nincs adatunk arról, hogy a Nobel-díjasok hajlamosabbak-e ilyen áltudományos hiedelmekre. Bár érdekes, hogy a Nobel-díjasok sem immunisak az ilyen gondolkodásmódokra.

Cikk megjelenése