Van a Földön egy láthatatlan vonal, amelyet az állatok nem lépnek át

A legtöbb vadon élő állat soha nem lépi át ezt a képzeletbeli határt, még a madarak sem. Így van ez már több tízmillió éve, és ez mindkét oldalon különböző módon alakította az állatok evolúcióját.

Minden körülbelül 30 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor az ausztrál tektonikus lemez ütközött az eurázsiai tektonikus lemezzel, és egy szigetcsoportot hozott létre, átirányítva az óceáni áramlatokat és új regionális éghajlatot teremtve.

A térkép egyik oldalán, Indonéziában és Malajziában majmok, emberszabású majmok, elefántok, tigrisek és orrszarvúk fejlődtek ki, míg a másik oldalon, Új-Guineában és Ausztráliában erszényesek, tojásrakó emlősök, rágcsálók és kakaduk virágoznak. Nagyon kevés faj él mindkét oldalon.

A furcsa állatvilág-elválasztó vonalat Wallace-vonalnak nevezték el Alfred Russel Wallace természetkutató után, aki elsőként vette észre az állatvilág (főleg az emlősök) közötti markáns különbséget, amikor a 19. század közepén felfedezőúton járt a régióban.

„Megállapíthatjuk, hogy a mindössze 24 kilométer széles Lombok-szoros [Bali és Lombok között] jelzi a határt, és hirtelen elválasztja a világ két nagy állatvilágát” – írta Wallace.

A természettudós később, Charles Darwinhoz hasonlóan, önállóan dolgozta ki az evolúció elméletét. A több mint egy évszázaddal ezelőtt térképre rajzolt vonal ma is feltételezett evolúciós határnak számít, bár pontos helyéről és mechanizmusáról továbbra is viták folynak.

Általánosságban elmondható, hogy Wallace-vonal elválasztja az ázsiai kontinens és az ausztrál tektonikus lemez szelfjét. Ez egy geológiai vonal, de egyben éghajlati és biológiai határ is.

Mélytengeri csatornák, mint például a Lombok-szoros, választják el az egyes kontinentális talapzatokat, ami megnehezíti az állatok átjutását. Még akkor is, ha a tengerszint a távoli múltban sokkal alacsonyabb volt, mint ma, ez a szakadék akkor is létezett volna.

Bár Wallace láthatatlan vonala leginkább az ázsiai és ausztrál emlősök összehasonlításakor szembetűnő, madarak, hüllők és más állatok esetében is megfigyelhető.

Még a szárnyas állatok sem szokták átrepülni Wallace vonalát, és az óceánban néhány faj hal és mikroba genetikai különbségeket mutat a határ egyik oldalán a másikhoz képest, ami arra utal, hogy a populációk között alig van keveredés.

A tudósok még nem tudják, milyen láthatatlan akadályok tartják vissza ezeket a fajokat. Az élőhely és az éghajlat azonban valószínűleg olyan tényezők, amelyek fokozzák az evolúciós szakadékot, számol be a ScienceAlert.

2023-ban egy több mint 20 000 gerinces fajra kiterjedő elemzés megállapította, hogy a délkelet-ázsiai fajok egy viszonylag trópusi ősi környezetben fejlődtek ki, amely lehetővé tette számukra, hogy nedves szigetek „lépcsőfokain” Új-Guinea felé terjedjenek.

Az ausztrál kontinentális talapzat vadon élő állatai viszont lényegesen szárazabb körülmények között fejlődtek ki, ami más evolúciós utat diktált. Ez azt jelentette, hogy az ausztrál vadon élő állatok hátrányban voltak az egyenlítőhöz közelebb fekvő trópusi szigeteken.

Minél többet tanulmányozzák azonban a kutatók a Wallace-vonalat, annál kevésbé világos, hogy hol kell meghúzni a vonalat, és mennyire „porózus” lehet a határ – legalábbis azoknak az állatoknak, amelyek úszni, lebegni vagy repülni tudnak, mint a denevérek, a bogarak, a varánuszok vagy a makákók.

A tudósok szerint Wallace vonala nem abszolút határ, hanem inkább egy fokozatosság. Ennek ellenére a homályos vonal segít megérteni több ezer állatfaj evolúcióját.

„Darwin és Wallace mentális és tényleges térképei voltak azok a táblák, amelyeken az evolúciós rendszer kibontakozott, és amelyek jelentőségükben összehasonlíthatók a geológiai időskálával” – érvelt Jane Camerini tudománytörténész 1993-ban a Tudománytörténeti Társaság előtt.

Ami több mint egy évszázada egyetlen, nagyjából megrajzolt vonalként indult, ma már segít kialakítani a természeti világ és rejtélyei nagyobb és bonyolultabb képét.