Hogyan működik a csiklandozás?

Lehet, hogy bután hangzik, de annak ellenére, hogy ez a kérdés több mint 2000 éve foglalkoztatja a gondolkodókat, még mindig nem tudjuk, mi is az a csiklandozás, és miért vagyunk rá olyan érzékenyek.

A csiklandozás, más néven gargalesis, valószínűleg a legtöbbünk számára ismerős érzés. Életünk során valószínűleg mindannyian csiklandoztak már minket, vagy csiklandoztunk másokat, akár háziállatainkat is (a patkányok imádják, ha csiklandozzák őket, és még „nevetnek” is tőle). Annak ellenére, hogy ez az érzés az emberi kapcsolatok fontos része, még mindig nagyon keveset tudunk róla. Például nem tudjuk, miért vannak testünk bizonyos területei érzékenyebbek másoknál, és miért élvezik egyesek a csiklandozást, míg mások nem szeretik, de mégis nevetnek. Miért nem tudjuk megcsiklandozni magunkat?

A gargalesis rejtélyei évszázadok óta izgatják az emberek fantáziáját. A görög filozófusoktól, Szókratésztől és Arisztotelésztől kezdve a kora újkori gondolkodókig, mint Francis Bacon, René Descartes, sőt Charles Darwin is, sokan töprengtek ennek az érzésnek és alapjául szolgáló mechanizmusának különböző aspektusain.

„A csiklandozás viszonylag kevéssé kutatott terület” – magyarázta Konstantina Kilteni, neurológus és a gargalesisről szóló új tanulmány szerzője egy nyilatkozatában, számol be az IFLScience.

„Ez a motoros, szociális, neurológiai, fejlődési és evolúciós aspektusok komplex kölcsönhatása. Ha tudjuk, hogyan működik a csiklandozás az agy szintjén, az sok új információval szolgálhat az idegtudomány más területein is. A csiklandozás például erősítheti a szülők és a gyermekek közötti kötődést, és általában csiklandozzuk a csecsemőket és a kisgyerekeket” – tette hozzá Kilteni. „De hogyan dolgozza fel az agy a csiklandozó ingereket, és mi a kapcsolat az idegrendszer fejlődésével? Ennek vizsgálatával többet lehet megtudni a gyermekek agyának fejlődéséről.”

Ennek fényében mit tudunk? Nos, a meglévő kutatások kimutatták, hogy az autizmus spektrum zavarral élő emberek az érintéseket csiklandozóbbnak érzik, mint azok, akik nem szenvednek ebben a zavarban. Ezen jelenség további kutatása betekintést nyújthat az autizmus spektrum zavarral élő emberek és az egészséges emberek agyának különbségeibe, és általánosabban az autizmus mélyebb megértését is elősegítheti.

Egy másik kérdés nem csak az, hogy hogyan, hanem hogy miért jött létre a csiklandozás.

„Azt is tudjuk, hogy a bonobók és a gorillák is reagálnak a csiklandozó érintésre, és még patkányoknál is megfigyelték ezt a jelenséget” – magyarázta Kilteni. „Evolúciós szempontból mi a csiklandozás célja? Mit nyerünk belőle?”

Az a furcsa tény, hogy nem tudjuk megcsiklandozni magunkat, szintén érdekes tudományos információkat nyújthat.

„Úgy tűnik, agyunk megkülönbözteti magunkat másoktól, és mivel tudjuk, mikor és hol fogjuk csiklandozni magunkat, az agy előre kikapcsolhatja a csiklandozási reflexet” – mondta Kilteni. „De nem tudjuk, pontosan mi történik az agyunkban, amikor csiklandoznak minket.”

Kilteni szerint az egyik oka annak, hogy ez a téma még mindig olyan homályos, a tudományos közösségen belüli definíciós probléma lehet. Ennek egyik jelentős problémája, hogy különbség van a valakit erősen csiklandozni és valakit enyhén csiklandozni között. Úgy tűnik, hogy az előbbi érzés jelentősen kevésbé kutatott, mint az utóbbi.

A meglévő kutatások között is nehéz összehasonlítást tenni. Például hogyan lehet pontosan megismételni egy másik tanulmányban alkalmazott csiklandozás formáját? A válasz: nagyon nehezen.

Van azonban módszer a probléma megoldására. Kilteni egy speciális csiklandozólaboratóriumot (igen, jól olvasták) hozott létre erre a célra. Mit találhatunk egy ilyen laborban? Egy széket, amelynek a lábánál két lyuk van. Amint a lábak belekerülnek, egy mechanikus pálcával csiklandozzák őket. Ez a felállás nemcsak azt biztosítja, hogy a tesztalanyok ugyanazt az ingert kapják, hanem azt is, hogy a kutatók több mérést is végezhetnek, miközben valakit csiklandoznak: megfigyelhetik, mi történik az agyában, a pulzusát, az izzadását, a légzését, sőt a nevetését vagy sikoltozását is.

„Azáltal, hogy ezt a csiklandozási módszert beépítettük egy megfelelő kísérletbe, komolyan vehetjük a csiklandozás kutatását” – mondta Kilteni. „Így nemcsak a csiklandozást, hanem az agyunkat is megérthetjük.”